A felesleges csata
Nem sokkal váratlan utazásomat követően, amiről az első fejezetben írtam, elkezdtem jobban megérteni, mit is érzékelt, tapasztalt a szellemem azon a hétvégén. Évekkel ezelőtt, miközben kerestem Istent és egy vele való igazi kapcsolatot, a vágy néhány dolgot kezdett világossá tenni számomra. Kénytelen lettem rájönni, hogy Istennel a közösségem legnagyobb akadálya nem azok a kézenfekvőnek tűnő dolgok, amiket mi általában gondoltunk. Megláttam, hogy nem a körülményeimtől függ, hogy meghitten együtt legyek vele. Pál egy a börtönben, a „tények” ellenére, megtalált egy olyan bensőségességet, ami őt Istent dicsérő dalokra fakasztotta. Tehát nem a körülményeim, nem a körülöttem levő emberek, egy Gonosz, vagy bármi más akadályoz meg abban, hogy tapasztaljam és élvezzem Isten jelenlétét az életemben. A legnagyobb akadály az, ahogyan nézek, ahogyan gondolkodom, ahogy látok. Micsoda csata dúlt bennem. Szerettem volna a Teremtő közelségét érezni, de azt kellett észrevegyem: közben meg én fordítom a hátamat neki. Ott találtam magam abban a bizonyos sztoriban, amely csaknem egyidős az emberiséggel. Arra vágyunk, hogy jót tegyünk, de végül mégsem sikerül. Időnként felbukkan egy kis reménysugár! Legyőzünk egy-egy szeretetlen gondolatot, és megérezzük Isten jelenlétét… azonban ez a pillanat gyorsan elillan. Lehet, hogy az ilyen viselkedés neked ostobán hangzik. De attól tartok, még mindig emberek tömege foglya annak a törekvésnek, hogy jónak mutatva magát, az Isten kegyeit keresse. Ha azonban valaki csak meg is ízleli a mindenek Megteremtőjével már meglévő meghitt közelségünket...! Többé nem lesz értékes semmi, ami ebből az összetartozásból kilépni akarna. Ez az intimitás nagyobb függőséget okoz a leghatásosabb drognál... mégsem pusztító egy cseppet sem. Ha viszont csiki-csukit játszunk Vele (Most rajtad áll minden! Most rajtam!), ez vezet abba az (egyébként csak a fejünkben meglévő) rendszer-csapdába, hogy megpróbáljuk elnyerni Isten szeretetét, mert azt hisszük: „Minél jobb vagyok, annál inkább kiérdemlem a jelenlétét.” Az ilyen erőfeszítések mindig zsákutcába jutnak. Képtelenség; ameddig csupán meg akarom érdemelni. Ha össze is jön az a bizonyos "most jó" állapot, soha nem fogom úgy érezni, hogy ez már mindig így is marad. De megláttam valamit... Folyamatos közösségben Egyik nap feküdtem az ágyamon és elszántan nógattam Istent, hogy mutassa meg nekem a vele való szüntelen közösség titkát. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy rám mosolyog. Ez a mosoly többet árult el nekem, mint az összes eddigi és majdani kutakodásom. Rájöttem, hogy mindig "itt van" és tutira elfogad engem. Sőt, tetszem neki; és ami őt illeti, az égvilágon semmi akadálya annak, hogy egységben legyünk – hiszen az ő részéről egységben vagyunk. A mosolya nem arra volt válasz, amit tettem, vagy épp nem. Megláttam, hogy a szeretete irántam olyan nagy, hogy azt soha semmi nem fogja megváltoztatni. Hirtelen az is világossá vált, hogy ő mindig ugyanezzel a szeretettel szeretett, szeret és fog szeretni engem; még akkor is, ha visszautasítanám őt és minden porcikámban lázadnék ellene. Dávid ezt a következőképpen fejezi ki: „Van-e hely, ahová mehetnék, hogy elkerüljem Szellemedet? Van-e hely, ahol nem látsz engem? Ha felmászok az égre, ott vagy! Ha lemegyek a föld mélyére, ott vagy! Ha a reggeli széllel elrepülnék messze nyugatra, Ott is megtalálnál egy perc alatt – sőt, te már ott vagy és vársz rám! És akkor azt mondom magamnak, „Oh még a sötétben is látsz engem! Sötét éjszakámban világosságod közepén vagyok! Valójában: a sötétség nem sötét neked és számodra mindegy, hogy nappal van, vagy éjjel, Sötét, vagy világos.” Zsoltárok 139:7-12 (Az Üzenet) A mosolya mindent megvilágított: ki sem tudnék bújni a kegyelméből! Jóindulata és közelsége adott. Nem vádol és nem akar megbüntetni semmiért! Ez a feltétlen szeretet és elfogadás, önkéntelenül is nagyobb hatással lett a viselkedésemre, mint bármilyen korábbi tudatos erőfeszítésem, hogy „jó legyek”.
0 Comments
Leave a Reply. |
Andre Rabe: KALANDOK
|