Hányadán állunk? (az Istennel vagy istennel aki akár lehet is meg nem is, és lehet bárki, vagy bármi)
Jó és rossz tudása A bibliai Teremtés könyve harmadik fejezetében olvasható elbeszélés szerint (tiltott fa gyümölcse, kígyó, Ádám és Éva, kiűzetés a paradicsomból, stb) az ember azáltal vesztette el a Teremtőjével való közvetlen kapcsolatát, hogy olyanná akart válni, mint ő. Ennek alapján azt gondolnánk, hogy nem más, mint az elbizakodottság lett a veszte. Pedig valójában a kígyó csalafintasága abban állt, hogy úgy tüntette fel az ember előtt ezt a lehetőséget, mintha szüksége lenne rá. Hiszen valójában Isten eleve a saját képmására teremtette őt az elsőként szereplő teremtés leírás szerint. A másik leírás, ugyanezt a lényeget azzal adja vissza, hogy az Úr a saját Lelke által keltette életre a föld porából megformált embert. A jó és rossz tudásának megismerése valójában Istentől és saját lényegétől való elidegenedést eredményezett. Ez az elidegenedés, vagy önállóvá válás abban mutatkozott meg elsőként, hogy menten problémát kreált magának. „Észrevették, hogy mezítelenek.” Azt, ami addig természetes volt, szégyellni kezdték. Az ember tehát elkülönül a teremtőjétől, és bujkál előle. Istent nevezzük rejtőzködőnek, sőt az ő puszta létét tesszük vita tárgyává, miközben az egyetlen evidencia éppen ő maga (erről később). Minden egyéb – beleértve saját létezésünket is – esetleges és mulandó. A közvetlenség elvesztése révén nem csak problémává teszi az ember azt, ami természetes, hanem szégyenét és kiszolgáltatottságát a saját elképzelése szerinti vallással próbálja orvosolni. Áthidalni egy szakadékot, ami ott sincs. Áthidalni egy szakadékot, amit csak ő képzel oda Isten és önmaga közé. A vallás megoldani hivatott egy problémát, amit ő maga hozott létre. Mi más lehetne ennek a legjobb kifejezése, mint az áldozat bemutatás? Mintha Istennek szüksége volna tőlünk valamire. Vagy mintha nekünk kellene elnyernünk az ő jóindulatát különféle ajándékokkal. És ha már ajándékot viszünk, akkor szeretnénk látni a megajándékozott örömét. Két testvér, két oltár, két ajándék Az ember nemcsak Istentől idegenedett el, hanem a testvérétől, teremtmény társától is. Individuumként akar megküzdeni az Isten jóindulatáért. Nem együtt, hanem külön-külön. Elvárása is van ezzel kapcsolatban. Ha az egyikük áldozatát elfogadja, akkor el kell fogadnia a másikét is. A szimmetria, az arányosság követelménnyé lép elő. Ám úgy esik, hogy Ábel áldozatára rátekintett az Úr, Káinéra pedig nem. Felborul az egyensúly. Létrejön itt is a különbözőség. Aki úgy érzi, hogy ez az ő rovására történt, úgy véli, hogy ez őt feljogosítja arra, hogy saját maga billentse helyre a mérleget. Hogy elégtételt vegyen. Hogy igazságot szolgáltasson magának az elszenvedett méltánytalanságért. Ám valami egészen különös dolog történik. Ő, aki vesztesnek tartja magát, aki úgy érzi, hogy alul maradt egy versenyben, akit meggyőződése szerint méltánytalanság ért, épp őt szólítja meg személyesen maga az Isten. Az elvesztett közvetlenség állapotában érhet-e valakit ennél nagyobb megtiszteltetés? Isten vigasztalja őt, és egyben irányt is mutat neki. Ne máshoz mérje magát, ne akarjon mindenáron ahhoz hasonlítani. Ne arra vágyjon, hogy ugyanaz történjen vele is, mint azzal. Ne a másikban keresse saját tükörképét, hanem önmagában fedezze fel az eredendő és elvehetetlen méltóságát. Járjon emelt fővel, és továbbra is cselekedjék helyesen. Sértett hiúság – vagy ha úgy tetszik: ressentiment (ad notam Nietzsche) Káin nem értékeli Isten közvetlenségének ezt a zavarba ejtő felajánlását, hanem saját belátása szerint mégis helyre akarja állítani a megborult szimmetriát. Ennek módját pedig a sértett hiúság kiváltotta harag szabadjára engedésében, vagyis a bosszúban véli megtalálni. Isten számára azonban ez a szörnyű tett is egy újabb alkalom a további tanításra. Káin testvérgyilkossá vált, és bárki ember úgy vélné, hogy most majd ezt a durva aszimmetriát kell helyreállítani azáltal, hogy Káin bűnhődjön tettéért ugyanúgy, ahogyan az ő keze által áldozattá vált a testvére. Csakhogy mielőtt még bárkinek lehetősége volna kimondani ezt a szinte kötelezően előre tolakodó, erkölcsi kötelességnek tartott ítéletet, az úgynevezett becsület helyreállítása érdekében, Isten kimondja a saját ítéletét: senki nem állhat bosszút Káinon anélkül, hogy hétszeres bosszút ne vonna ezzel magára. Tehát Isten szerint nem állna helyre a rend és az egyensúly azáltal, ha Káin méltóképpen megbűnhődne tettéért. Valami más terve van az Úrnak az emberrel. Mégpedig az, hogy felhagyjon az igazságérzete örökös kielégítésével, a magát másokhoz méricskélésével, a keserű irigységgel és bosszúvággyal. Ehelyett az életet adóban, az Örökkévalóban találja meg újra önmagát, akitől elidegenedett. Ehelyett az ember még tovább emelte a tétet. Káin egyik leszármazottja, Lámek már azzal kérkedik, hogy „ha hétszeres a bosszú Káinért, akkor hetvenhétszeres az Lámekért”. Ez még nem lenne feltétlenül téves felismerés. Csakhogy számára ebből nem az következik, hogy akkor bizony nem volna szabad bántani senkit, még akár alapos okkal sem. Épp ellenkezőleg: azt gondolja, hogy ő bárkit következmények nélkül bánthat, vagy akár megölhet ok nélkül is. Nem nehéz felismerni ebben a következtetésben a totális zsákutcát. Mi lehet a megoldás? Hogyan tudunk megszabadulni ebből a mély veremből? Úgy tűnik, sehogy. Az embernek legalábbis ez lehetetlen. Isten „ingerküszöbe” Az őstörténet egyik fontos toposza az özönvíz. Eredetünk részévé vált, hogy aki kitalált minket, egyszersmind meg is bánta, hogy tervét megvalósította. Vajon miért? Mi az, ami végérvényesen kiveri a biztosítékot az Örökkévalónál? Rendezett már valaki házibulit? Nálad például mi verte ki a biztosítékot, és mikor bántad meg, hogy beengedtél bárkit is a privát szférádba? Hiszen „otthonról nincs hova menni”. Mikor mondod ki, hogy „a bulinak vége”? (Ajánlott zene: Milyenferi – Vendég) Istennél nem lehet a zoknis fiókba vizelni, falat összefirkálni, lépcsőházban üvöltözni. De akkor mégis mi lehet, amiről azt mondja, hogy ezt inkább már ne? A homoszexualitás? A maszturbáció? A smink? A miniszoknya? A rockzene? A tánc? Az alkoholfogyasztás? A fű? A mulatozás? Az önfeledt jókedv? A szabad szerelem? Ha egy nő sörözik? Vagy ha egy férfi mosogat? Nem. Hanem az erőszakosság. Amikor az emberi gonoszság annyira elhatalmasodott a földön, akkor mondta az Úr, hogy megbánta, hogy megteremtette, és inkább özönvízzel elpusztítja az egészet. Ám önmagát eközben sem tagadta meg. Magához veszi Énókot, aki vele járt, és Noét figyelmezteti a nagy kataklizmára. Ő és családja tehát megmenekül a bárkában, sőt, az állatok utódlásáról is gondoskodik az Úr. Bábel Az újra elszaporodott emberiség megint csak arra vágyik, hogy Istenhez érjen fel. Persze miből is tanulhatott volna, hiszen az előző nemzedékek elpusztultak az özönvízben. Az őstörténet utolsó epizódja a bábeli toronyépítés. Ez megint csak az ember istenné válásának vágyáról szól. Tehát mintha csak ismétlődne az ős-bűneset a testvérgyilkosságban, majd az erőszakosság elharapódzásában, és végül ebben a felesleges és szükségszerűen hiábavaló építkezésben, aminek a következménye a különféle népek és különféle nyelvek eredetének szellemes metaforájává vált. Az ember tehát nem csak Teremtőjétől különült el. Egyenként egymástól is elkülönülnek, riválissá válnak. Itt viszont megjelenik a különféle népcsoportok egymástól való elkülönülése is. Ez szükségszerűen együtt jár a különféle hagyományok, mítoszok, vallások megjelenésével is. Az egy Isten tiszteletét felváltja a sokféle bálvány imádata. Az emberek még a maguk alkotta isteneket is versenyeztetik egymással. Melyiküké az erősebb? Vagy: melyiküké az igazi? Rivális oltárok És itt egy nagyot ugrunk a Biblián belül. (2Kir 18) Megint két oltárt látunk magunk előtt. Éppen úgy, ahogyan Káin és Ábel oltárait. Csakhogy ezek az oltárok már nem ugyanannak az Istennek lettek állítva. A két oltár nem csak két személyt, hanem két népet, két hagyományt, két hitrendszert, sőt, konkrétan két „istent” feltételez. A tét nem kicsi. Itt nem rivális istenekről van csupán szó. Nem az a kérdés, melyikük az erősebb, vagyis melyik nép tudja legyőzni a másikat, ami egyben az ő istenük nagyobb erejét is feltételezné. Itt az a kérdés, hogy melyik isten az igazi, és melyik az, amelyik valójában nem is létezik, hanem csak az ember találta ki magának. Az egyik ugyanis képes cselekedni, de a másik tehetetlen. Az egyik Jahve, az Örökkévaló, a Teremtő, a Mindenható, az Egyetlen, aki minden létezés alapja, akiben élünk, mozgunk és vagyunk, a másik pedig a Baál, ami egy ember által kitalált izébigyó a „valaminek csak kell lennie felettünk” jegyében: néha szobor, néha csak egy ürügy arra, hogy lehessen ünnepet, lakomát rendezni, áldozatot bemutatni, és azt hinni, hogy az amúgy is megtörténő esetleges dolgok ennek a kitalált valaminek a jótéteményei, vagy büntetései. Az egyik valóság, élet, hatalom, cselekvés, a másik önszuggesztió, tömegpszichózis, sulykolás, mantrázás, többnyire minden valós eredmény nélkül. És ez elég nyilvánvalóan kiderül abból, hogy míg a Baál oltárát egész nagy tömegnyi úgynevezett próféta táncolja körül, önmagukat vagdosva és mesterségesen extázisba szédítve, mégsem történik semmi, míg a Jahve tiszteletére emelt másik oltár mellett csak egyetlen ember áll, Illés próféta, aki még le is önti vízzel az oltárra feltett fadarabokat és a rájuk helyezett levágott áldozati állatot, és az mégis magától lángra kap. Tetemre hívás, istenítélet, „öntsünk tiszta vizet a pohárba” helyzet. Elmaradt katarzis Az áldozat bemutatása után pedig Illés imádkozik, aminek eredményeként három évnyi gyilkos aszály után felhők gyülekeznek az égen, és esni kezd az éltető eső. Mindenkinek látnia kéne, hogy mi az igazság. És mégis elmarad a katarzis. Nem történik megbánás, belátás. Úgy tűnik, hogy még a valóságos Istent, Jahvét is kevésbé lehetetlen dolog befolyásolni, cselekvésre bírni, mint az általa teremtett embert. A nép csak bámul, a Baál próféták kimerülten, vérző sebekkel a testükön hevernek talán oltáruk körül. Illés pedig, épp az az ember, akinek áldozatára rátekintett az Úr, vagyis aki győztesnek érezhetné magát, most mégis ugyanolyan sértett haragot érez, mint annak idején a magát vesztesnek tudó Káin. És Illés is gyilkol. Nem egyet, nem hetet, nem is hetvenhetet, hanem négyszázötven embert mészárol le az igazság nevében. Amikor ezt a történetet olvassuk, valahogy nem kapcsolunk hozzá erkölcsi értékítéletet. Egyszerűen nyugtázzuk, hogy a történet arról szól, hogy Izrael királyának Ahábnak a felesége Jezábel Baál tisztelő volt, ezért meghonosította Jahve helyett ennek a nem létező bálványnak a kultuszát az országban. Sőt, üldözte is Jahve prófétáit és híveit. És bár voltak, akik megmaradtak az igazi Isten imádóinak, de azok is titokban. Egyedül Illés fejezte ki nyíltan a rosszallását, sőt, isteni büntetésként helyezte kilátásba, hogy nem lesz eső, hanem csak majd az ő szavára. Ezzel kapcsolatban sem szoktunk erkölcsi értékítéletet alkotni. A király ellenben megtette, amikor Illést nevezte Izrael megrontójának, őt téve felelőssé az éhínségért. Illés vissza is vágott, miszerint Izrael megrontója nem ő, hanem maga a király, aki eltérítette a népet a helyes útról a bálványimádó felesége kedvéért. A vallásnak tehát itt már etikai konzekvenciái lesznek. Két kibékíthetetlen, egymással szemben álló oldal, homlokegyenest ellentétes etikai következtetést von le ugyanazon eseményből. Az elkülönülésnek, elidegenedésnek egy új szintje jelenik meg. A helyes istentisztelet, a helyes vallás egyben tehát a helyes erkölcsöt is jelenti, míg a vallási tévedés szükségképpen erkölcsi bukást is jelent. Ezt a tényt helyezi nagyon zavarba ejtő kontextusba Illés fura performansza, amikor az igaz Isten nevében, a helyes hit az igaz vallás nevében tömegmészárlást rendez. Etikai konzekvenciák? A szöveg nem erőltet ránk semmilyen értelmezést. Nem rágja a szánkba, hogy erről most mégis mit kellene gondolni. Ránk bízza a következtetést. És simán lehet, hogy valaki úgy prédikál erről, hogy hősként emeli ki Illést, aki amellett, hogy bátran a sarkára állt, és szembesítette a kétfelé sántikáló népet a nyilvánvaló igazsággal, vállalta a gyakorlati konzekvenciát is, ami a Baál papok legyilkolásában nyilvánult meg. Hallelúja! Az Úr dicső! Elvégre ez még az Ószövetség, szóval itt nincs helye humanista szépelgésnek. Lássuk csak meg, hogy itt még a dolgok arról szóltak, amik valójában. Itt még nem intézték el a dolgot egy lefelé mutató hüvelykujjal, amit gondosan kiválaszthat bárki az emojik közül gémerszékben terpeszkedve egyetlen gombnyomással. Itt még valódi vér folyt. Ahogyan az aranyborjú történetének, vagy a Bálám tanácsára csinos moábita lányok által elcsábított vitézek bálványimádó paráználkodásának is egy vérengzés vetett véget. Emellett gondolhatunk akár a Zsidókhoz írt levélben és Jakab levelében említett hit példaképekre is: Ábrahámra, aki Isten kedvéért kész lett volna megölni a saját fiát. Vagy Ráhábra, aki foglalkozására nézve eleve prostituáltként, háborús helyzetben elárulta a hazáját, ezáltal hozzásegítve az ellenséges agresszort, hogy földig rombolja a várost, és kardélre hányja a népet. Hallelúja! Hiszen a hit ezek szerint olyannyira felette áll az erkölcsnek, hogy egy lapon sem lehet említeni őket. A vallási stádium beköszön és leköszön? (ad notam Kierkegaard) Ezek szerint, habár korábban Káin, majd Lámek példája, később pedig az özönvíz elbeszélése nyomán arra a következtetésre jutottunk, hogy Isten számára az erőszak a legutálatosabb dolog, most mégis revideálnunk kell ezt a nézetet? Valóban azt jelentette az Úr Illéshez intézett szava, miszerint „Eredj, jelenj meg Ahábnál, mert esőt akarok adni a földre!” (1Kir 18, 1b), hogy egy „istenverseny” szervezése és eredményhirdetése után mészárolja le a Baál prófétákat? Valóban azt jelentette Konstantin számára az égi jel, hogy a katonák pajzsát vagy köpenyét ékesítő kereszt, vagy Krisztus monogram segítségével Isten akaratából győzi majd le Maxentiust a Milvius hídnál? Vagy a kereszt (Krisztus) jelében való győzelem valami mást is jelenthetett volna? Ezek csupán hipotetikus fölvetések. Az viszont tégy, hogy a sikemi vérfürdő után, amelyet Jákób két fia Simeon és Lévi kezdeményezett és hajtott végre úgymond „a család becsülete védelmében”, apjuk nagyon szomorú volt, szégyenkezett, és korholta őket: „Szerencsétlenségbe döntöttetek, hisz gyűlöletessé tettetek engem ennek az országnak a lakói ... előtt.” (Gen 34) Az is tény, hogy „Dávid nem építhetett házat Istene, az ÚR nevének, mert háborúskodnia kellett mindenfelé” (1Kir 5, 17) És az is tény, hogy az igazságnak az erkölcsnél magasabb rendűségére hivatkoztak minden korok tébolyult szektavezérei is (csak két példa a sok-sokezer közül: a münsteri rajongók a 16. században, vagy Jim Jones a huszadikban). Ama bizonyos Machiavellinek tulajdonított elv, amit vallástól függetlenül sokan mégis valami támadhatatlan igazságként hirdetnek, legalábbis hivatkoznak rá, talán kétélű. Van ugyanis olyan olvasat, miszerint a cél nem szentesíti az eszközt, hanem a nemes és emberséges eszközökről ismerhető fel a szent cél. Vissza a humanista etikához! A vallás nevében sokféle gaztettet követtek már el. Nevezhetjük ezt úgy is, hogy az „igazság nevében”, vagy „Isten nevében”. Ugyanakkor másféle ideológiák nevében is sokféle szörnyűséget követtek el emberek egymás ellen. Ateista és vallásellenes ideológiák kifejezetten hivatkoztak, hivatkoznak a vallásos hit és az isteneszme ártalmas voltára, mint legfőbb rosszra. Ugyanakkor a vallásos hit etikai irányelveit fennen harsogják. És ugyanolyan szemforgató módon kérik számon másokon a „jó erkölcsöt”, mint a farizeusok vagy a vallásos emberek. Főleg a szexuális témákra szeretik kihegyezni a dolgot. Homoszexualitás, válás, furának tartott szokások, egyebek. Ők maguk viszont a lehető legtermészetesebben gyakorolják az ilyesmit a saját életükben vagy nézik el a hitsorsosaik körében, feltéve, hogy azok is egy követ fújnak velük a szemöldököt ráncoló moralizálásban miközben a fejük búbjáig elborítja őket ugyanaz, amit másokban szemforgató módon elítélnek. Sőt, maguk számára mentséget találnak arra is, ami egyébként már nem ízlés kérdése, hanem valóban súlyos bűn (pl gyermekpornográfia, nők elnyomása, családon belüli bántalmazás, hivatali tekintéllyel való visszaélés, stb). Ennél már csak az lehet még mélyebb, amikor mindezt ráadásul nem is ateistaként és vallásellenesként teszik, hanem a kereszténységre hivatkozva. Innentől csak azokhoz szólok, akik alapvetőnek tartják ezeket az etikai alapelveket: Nem bántani, nem ölni, nem elvenni, nem besározni, ellenben megvédeni, felemelni, vállalni a másikat, megosztani vele amink van, stb. Ilyen egyszerű és idilli lenne, lehetne, ha az ember nem bonyolítaná el. Fölvetődhet a kérdés: egyáltalán hogy jött be ebbe a vallás, vagy bármiféle ideológia? Miért számít a világnézet, ha amúgy az életünk minősége szempontjából csak az a fontos, hogyan bánunk egymással? Nincs etika dogmatika nélkül Bármennyire is nehéz, de szembe kell nézni azzal a ténnyel, hogy emberlétünkhöz elválaszthatatlanul tartozik az úgynevezett világnézet. Szűkebb és tágabb környezetünk szerkezetéről, törvényszerűségeiről, saját létezésünk eredetéről, céljáról és lehetőségeiről hiteles képet alkotni, vagy kapni elemi szükséglet számunkra. Egyrészt tehát nem állja meg a helyét az a gyakran hangoztatott „bölcsesség”, miszerint „mindegy miben, csak valamiben hinni kell”. Mert egyáltalán nem mindegy, miben hiszünk. Főleg nem mindegy, kiben hiszünk. Ezt mutatta meg elég nyilvánvalóan az Illés történet, és ezt satírozta be, keretezte újra etikai értelemben a Baál próféták megölése. Másfelől viszont a bármiben való hit elutasítása, pláne az istentagadás nem jelenti magától értetődően az ésszerű gondolkodást és az ebből fakadó erényes életet. Gimnazista koromban apámmal az oslói Kon-Tiki Múzeumban volt szerencsém megtekinteni Thor Heyerdahl papirusz hajóját. Egy bölcs és jó megfigyelő tudós, aki személyes életét is felteszi megalapozott hipotézisei kísérleti igazolására, bizony szembe kacaghatja a közfelfogás szerint elfogadott alapigazságokat a lehetetlenről. Hogy az ember nem mindig jól érti meg a természeti törvényeket, arra jó példa lehet a dongó repülése, amivel kapcsolatban elterjedt az a blikkfangos sztori, miszerint a dongó azért repül, mert nem tanult fizikát. Pedig nem. Egy toronyház építkezésén bizonyára nem rúghatna labdába egy olyan javaslat, miszerint a vasbeton gerendákat helyettesítsék pillecukor tömbökkel. Az viszont történelmileg megvalósult, hogy több százezer életerős fiatal férfit küldtek el harcolni egy távoli és idegen ország ellen papírtalpú bakancsban a legkeményebb tél idején. Kiben, miben lehet, szabad, érdemes hinni? Hogy lehet megismerni a valóság tényleges, tőlem függetlenül is létező és működő, de engem is magába foglaló szerkezetét? Mire bízhatom rá magamat? Mire vagy kire bízhatom rá a szeretteimet? Ráléphetek egy hídra abban bízva, hogy nem szakad le alattam? Át is sétálhatok rajta a mélység felett biztonságban? Hívhatok magam után másokat is anélkül, hogy becsapnám őket, vagy vakmerőn bíznék abban, hogy megússzák? Melyik oltár az igazi Istené? Melyik próféta szava igaz? Melyik jelben győzhetek? Van-e olyan minőség, ami tényleg autentikus, ami nem csap be, sőt még ebben a szükségszerűen mulandónak megismert világban is megalapozott reményt ad arra, hogy ha meg is kell halnom egyszer, de valahol megőrződnek a jó és igaz dolgok, és ha ezekhez nekem is közöm van, akkor nem önámítás azt gondolni, hogy mégis csak van értelme ennek az egésznek, amit életnek nevezünk? Minek alapján dönthetem el, hogy ez, vagy az a vélekedés megfelel-e annak, ami a vágyaimat és elképzeléseimet megelőző, ugyanakkor engem is meghatározó és magában foglaló valóság? Mert hogy tévedés, csalódás lehetséges, és hogy ezek szenvedést okoznak, illetve az erkölcsileg jó szándékú, de a valóság félreismerésére alapozott döntések végzetesek lehetnek, az mindennapos tapasztalat. Hogyan lehet elkerülni a tévedést? Hogyan lehet megszüntetni a szenvedést? Kérdéseim már legalább vannak Elhamarkodott, pláne dogmatikus és kritikát nem tűrő válaszok helyett keressünk valami érdemi fogódzót? De hogyan? Az élet rövid, és nincs idő minden lehetőséget kipróbálni. Akkor mégis fogadjak el valamit, csak mert „írva vagyon”? Ha sokan mondják, akkor a Biblia tényleg eligazít? És melyik irányba? Csak mert amint a kereszténység világtérképe, vagy akárcsak a hazai paletta mutatja, a Bibliából szinte mindent, és mindennek az ellenkezőjét is ki lehet olvasni. Akár etikai, akár világnézeti vonatkozásban. Vagy ha még többen mondják, akkor viszont épp hogy nem kell semmilyen módon számításba venni a Bibliát? És akkor mégis melyik részét utáljuk legjobban? Fentebb említettem Thor Heyerdahl nevét, aki tudósként az induktív érvelésben mutatott be egy fantasztikus eredményt. Az általa képviselt területen ez így is van rendjén, sőt talán nem is lehetne másként. Munkássága számomra lenyűgöző. Az élővilág, benne a népek és embercsoportok szárazföldön történő valószínű terjeszkedése témájában megfogalmazott tudományos feltételezései és azok igazolására tett bátor kísérletei figyelemre és tiszteletre méltók. Létünk alapjaira, életünk céljára és értelmére rákérdezve viszont előnyben részesítem a deduktív érvelési módot. A tapasztalat azt mutatja, hogy itt sem kerülhető el a szubjektivizmus terhe. Magam legalábbis találkoztam már azzal, hogy magukat a premisszákat kérdőjelezték meg, vagy tekintették figyelmen kívül hagyhatónak, akár önkényesnek. Félve kérdem: talán válaszaim is lehetnek? Vállalva a szubjektivizmust, elmondom, hogy amióta az eszemet tudom, számomra magától értetődő, hogy része vagyok egy nagy egésznek. Ezzel még talán nem mondtam semmi megütköztetőt. A szintén minden bizonnyal legtöbbek számára elfogadott Descartes-i felismerés pedig az intellektus és önreflexió tekintetében egy másik, nem kevésbé fontos premissza alapja. Ha én, a rész képes vagyok gondolkodásra, akkor önellentmondás volna nem feltételezni, hogy ez az egésznek is attribútuma. Méghozzá annyival magasabb szinten, mint a sajátom, ahogyan a rész viszonyul az egészhez. Kétségem sincs afelől, hogy a preszókratikus görög bölcselet logosz és füszisz fogalma is ezt a témát érinti. Külön érdekessége eszmetörténetünknek, hogy Heidegger személyében egy olyan filozófus foglalkozott ezzel érdemben, aki ráadásul fontosnak tartotta leszögezni, hogy Hérakleitosz vagy Parmenidész szövegeiben egészen másról van szó, mint János evangéliumában. Ezt az állítást merészelem vitatni, és meg is tettem már korábban más írásomban. Lehet, sőt nagyon valószínű, esetleg egészen bizonyos, hogy a nemzetközi bölcseleti és/vagy teológiai diskurzusban valakik már felfedezték ezt, és foglalkoztak is vele érdemben. Mindenesetre a közgondolkodásba egészen bizonyosan nem költözött be ez a felismerés, sőt, a tudományos teológiai vagy filozófiai szcénának sem a leginkább reflektorfényben lévő témája. Pedig szerintem megalapozó fontosságú. Az is elég beszédes, hogy a héber Jahve istennév a létige participiuma. A Septuaginta, az Ószövetség görög fordítása meg is értette ezt, és Mózessel a csipkebokornál folytatott beszélgetésben ekként is adja vissza az Úr bemutatkozását: „egó eimi ho ón”. Vagyis „én vagyok a létező” maga. Méghozzá nem semlegesnemű, hanem személyt feltételező hímnemű prepozícióval. Tehát nem „ami”, hanem Aki Van. Lehet azt mondani, hogy ennek nincs semmi jelentősége. Hiszen maga az „isten” fogalom úgyis egy édenkertben nyuszikkal kergetőző szakállas öregapót feltételez, aki akár lehet is, de ha nincs, akkor sem dől össze a világ. Nem így van. Ugyanis maga a világ eleve azért létezhet, mert az Örökkévaló akarja, hogy legyen. Enélkül a megalapozás nélkül valóban teljesen esetleges maga a vallásos hit fogalma és tartalma, és persze ugyanígy ambivalenssé válik mindenféle etikai iránymutatás is. Ha úgyis minden elmúlik, hát akkor nem mindegy, hogy azt a kis időt, amit itt a földön élhetünk verekedéssel, öldökléssel, egymással való rivalizálással vagy féktelen önpusztítással töltjük-e? Hiszen utána úgyis csak a nagy üres semmi van. Ennek a következtetésnek a téves voltát számomra egyáltalán nem nehéz belátni. Ha pedig tudom, hogy kicsoda is az, akitől az életem függ, már nem is annyira nehéz levonni ebből az etikai konzekvenciát. Ő teremtett engem, és velem együtt mindent, beleértve minden élőlényt is. Egy organikus egészet alkotunk tehát Isten akaratából. Nem lehetünk egymás ellen, nem lehetünk elkülönülten, mindentől és mindenkitől független individuumként, hanem csakis szerves részeként egy nagy egésznek, „akiben élünk, mozgunk és vagyunk” - hogy Pál apostolt idézzem. Ha tehát a másiknak ártok, ezzel magamnak ártok. Ha a másikat építem és támogatom, ezzel magamat is támogatom és építem. Az Örökkévaló Isten nem egy a sok létező közül, akihez/amihez lehet így is meg úgy is viszonyulni, és lehet róla nem tudomást venni, vagy a puszta létezését is tagadni akár. Mert ő a Minden, az Egész, a VAN. Mi emberek pedig mindnyájan belőle élünk, általa létezünk egyáltalán, hiszen az ő létéből részesedünk. Ez a gondolat már önmagában hordoz egy olyan beállítódást, ami azt feltételezi, hogy maga az ártás, a bántás, a megkárosítás, pláne a másik életére törés nem lehet opció. Így érthetőbbé válik az is, hogy a bibliai őstörténet szerint miért az erőszakosság elterjedése váltotta ki a Teremtőből azt a fájdalmas elhatározást, hogy özönvizet bocsát inkább a földre, hogy véget vessen a sok szenvedésnek. Bosszú helyett aktív erőszakmentes ellenállás Illés próféta utóda Elizeus sem volt éppen a szelídség mintaképe. Pályája kezdetén még inkább mesteréhez, Illéshez akart hasonlítani. Amikor pimasz fiatalok csúfolták, megátkozta őket. Ezután két medve támadt rájuk, és széttépett közülük negyvenkettőt. (2Kir 2, 23-25) A jó próféta azonban holtig tanul. Nyilván erős tapasztalat lehetett számára, amikor Moáb országának hatalomra törő királya, miután ellenségei – Izrael, Júda és Edóm királyai – Elizeus segítségével sarokba szorították, feláldozta a saját fiát az ő istene oltárán. Ezen aztán ellenségei annyira kiakadtak, hogy még a bosszúról is lemondtak és visszavonultak. (2Kir 3) Ezután több olyan személyes, meghitt, bensőséges és érzelmes epizódot is olvashatunk Elizeusról, amelyek kifejezetten szociális érzékenységéről és humanizmusáról tanúskodnak. A vele is szolidáris özvegyekről és egyéb rászorulókról való gondoskodás még csak-csak érthető. De az ellenséges nép hadvezérének a meggyógyítása már valóságos csúcspont. (2Kir 4-5-6) Mégis, az őt halálra kereső arámi rablócsapat foglyul ejtése, majd kivégzésük helyett történő megvendégelése és hazaküldése teszi rá a pontot a történetre. Ezt akár úgy is értelmezhetjük, mintha mestere, Illés vérengzését ellensúlyozta volna. Nyilván a szeretetteljes keresztyén életszemléletből következően mégsem ezek az ószövetségi történetek vannak túlsúlyban a legtöbb hittankönyvben, míg a Kármel hegyi úgynevezett istenítélet szinte törzsanyag. Ide kívánkozik néhány mozzanat az evangéliumból. Amikor Jézust és tanítványait egy alkalommal nem fogadták be egy samáriai faluban, miután megtudták, hogy zsidók, és Jeruzsálembe tartanak, a tanítványok simán azt kezdeményezték, amit a prófétai hagyományból ismertek – akár Elizeustól a medvés sztorit – miszerint kérjen le rájuk tüzet az égből, hogy elpusztítsa őket. Jézus helyreteszi ezt a gondolkodásmódot azzal, hogy ő nem elveszíteni jött az embereket, hanem megmenteni. Ennél egyértelműbb állásfoglalás az erőszak és a bosszú ellen nem is kell. Ha a Bibliát egészében nézzük, akkor ettől semmiképpen nem lehet eltekinteni, amikor bármelyik ószövetségi gyiloksztorit olvassuk. Ha Jézus Isten valódi arca, akkor minden ezzel kapcsolatos további kérdés vagy hímezéshámozás értelmetlen. A „tartsd oda a másik orcádat” és a „szeresd ellenségedet” tanítás tekintetében hála Istennek vannak nagyon jó kortárs teológiai elemzések és továbbgondolások. (pl Walter Wink) Hoppácska! Az még addig oké is, hogy a preszókratikus logosz és az ótestamentumi Jahve egyazon voltának felfedezéséből vezetném le a minden létezők organikus egységét, és az ebből fakadó etikai következtetéseket. Ámde szabadjon észlelnem, hogy egyrészt a keresztény kultúrában ez a felfogás egyáltalán nem magától értetődő, sőt, egyes tapasztalatok szerint inkább marginális, mellőzött, „jó esetben” vitatott, vagy inkább lesajnáló mosolygással fogadott. Másfelől az aktív és működőképes erőszakmentesség tekintetében sok esetben olyan kulturális háttérrel rendelkező emberek mutatnak jó példát, akik nem emiatt jutottak erre a meggyőződésre. Itt Gandhi nevét muszáj elsőként megemlíteni, aki számára Jézus szimpatikus volt ugyan, de nem hitte, hogy megváltotta volna a világot, mivel az nem nagyon látszott számára megváltottnak. De hivatkozhatnék akár Kurt Vonnegutra is, aki saját magát ateista humanistaként identifikálta, viszont az emberlétről alighanem dosztojevszkiji mélységekben, vagy még annál is mélyebben tudott valamit. A jelenlegi multikulturális óceánban pedig szép számmal találhatunk olyan szerzeteket is, akik akár mitologikus lények, vagy megszemélyesített természeti erők és jelenségek kultuszát követve, esetleg angyalokkal beszélgetve, vagy őseik szellemét követve, netán egy Bibliára hivatkozó bornírt szekta tagjaiként, vagy éppenséggel mindenfajta transzcendens tekintély feltételezése nélkül élnek az úgynevezett keresztény kultúra általi meghatározottságából adódóan egyre lakhatatlanabbnak bizonyuló civilizáción belül egy békés, megszégyenítően vállalható és tiszteletre méltó életet. Erre szokták mondani, hogy az ortodoxiánál fontosabb az ortopraxis. Fundamentalista keresztényként könnyű dolgom lenne a jelenség megítélése tekintetében. Ha ők nem abban az Istenben, és nem úgy hisznek, ahogy azt én levezettem nekik, akkor úgyis elkárhoznak, hiába minden jóságuk. Hiszen élet és üdv nincs másban, mint Jézus Krisztusban. Persze abban, akit én képviselek. Ahogy a tanítványok is el akarták tiltani azt az ördögűzőt, aki nem akarta őket követni. (megjegyzem, a valódi Jézus erről, csakúgy mint a samáriai falu elpusztításáról is, másképp vélekedett) Nekünk jó keresztényeknek viszont nem kell repülőgéppel toronyházaknak menni, vonatot robbantani, tömeget mészárolni, háborút indítani, fejet levágni. Elég, ha feltételezzük az istenünkről, hogy majd úgyis megteszi helyettünk. Végül, ha már Jézus szóba került... Elkülönülésből, képzelt szakadékból, „istenirigységből”, szégyenből, vallásból, áldozatból, oltárból indultunk ki. Nem lehet nem észrevenni, hogy ami Jézussal történt, az is egy áldozat. Így is nevezi a vallásos közbeszéd: Jézus áldozata. Ennek értelmében a Golgota egy áldozóhalom, és a kereszt egy oltár. A vallásos költészet ezeket a képeket használja is. Úgy vélem, nem haszontalan egy kicsit körbejárni az eredeti kérdést ennek fényében is. A kérdések legyenek ugyanazok, amelyek Káin és Ábel, valamint Illés és a Baál próféták esetében voltak. Ki végzi az áldozatot? Kinek mutatja be? Kinek a nevében vagy érdekében mutatja be? Milyen távolságot akar áthidalni vele, vagyis milyen célból történik az áldozat? Mit akar bizonyítani az áldozattal? Ki fogadja el, és elfogadja-e az áldozatot, akinek bemutatták? Van-e vesztes és győztes ebben az áldozatban? Segítségképpen vegyük végig a válaszokat a két idézett esetre vonatkoztatva. Káin és Ábel mutatta be az áldozatot, ugyanannak az Istennek, két külön oltáron. Mindketten azt adták, amijük volt. Céljuk az Isten iránti tisztelet kifejezése, és az ő jóindulatának elnyerése volt, mivel elidegenedtek, elkülönültek tőle, és nem élték meg a vele való közvetlenséget. Istennek nincs szüksége egyikük áldozatára sem ahhoz, hogy jóindulattal legyen irányukban. Ezt mutatja az is, hogy akinek az áldozatára úgymond nem tekint, azt szeretettel megszólítja, és miután az nagyot vét, továbbra is védelmére kel. Káin úgy érzi, hogy ő a vesztes, mégis a testvére hal meg. A másik történetben Jahve prófétája és a Baál papjai mutatnak be áldozatot két külön oltáron, két külön istennek, két kultusz és két nép nevében. Az áldozat célja annak bizonyítása, hogy melyik Isten élő és cselekvőképes, és melyik csupán holt bálvány. Az élő és cselekvőképes Jahve elfogadja az áldozatot, míg a Baál tehetetlennek bizonyul. Illés a nyilvánvaló győztes, aki érvényt is szerez győztesi mivoltának, és jaj a legyőzötteknek. Újra esik az eső, és lesz mit enni, ami persze jó. Végeredményben valamilyen módon mindenki vesztes lesz. Akik áldozattá váltak, azok azért, akik szembesültek a kétfelé sántikálásukkal, azok azért, Illés pedig azért, mert az életére törnek és menekülni kényszerül. Jézus esetében a főpapok mutatnák be az áldozatot? „jobb, ha egy ember hal meg a népért, mintsem hogy az egész nép elpusztuljon.” (Jn 11) De ez nagyon meredek, hiszen az emberáldozat már az Ószövetség idején is tilos volt. Erről szól Ábrahám és Izsák története, és erre utal az is, amikor Moáb királya által bemutatott emberáldozaton mélységesen megütköztek az Izraeliták. Vagy Jézus maga mutat be áldozatot? Hiszen nem öngyilkos lett, vagy nem ebbéli szándékát próbálta azzal leplezni, hogy másokkal ölette meg magát. Ez még meredekebb lenne. Vagy akkor maga Isten mutat be áldozatot? Azt teszi, amit Moáb királya, hogy a saját fiát áldozza fel? Ez a gondolat nem csak meredek, hanem istenkáromló is. Olyannak feltételezi Istent, aki kegyetlen és gonosz. Vagy akit áldozattal kell kiengesztelni, mert másképp nem lehet elnyerni a jóindulatát. Ennek ellenkezőjéről már Káin és Ábel története meggyőzhetett minket. Az Istennel való közvetlenség épp az ember bizalmatlansága és rosszhiszeműsége miatt veszett el. Ráadásul az erőszak mint legfőbb rossz, már az őstörténetben is nyilvánvalóvá válik. Jézus kétségtelenül áldozat. Az emberi irigység, gonoszság, közöny, hatalomvágy, tömeghisztéria és hálátlanság áldozata. De szenvedése és halála szükségtelen bárkinek vagy bárminek a kiengeszteléséhez. Mindazonáltal bármily hátborzongató, mégis kijelenthetjük, hogy a főpapok, a nagytanács, a felheccelt csőcselék, Poncius Pilátus és katonái igenis egy emberáldozatot mutattak be. Pilátus is azért mosta kezeit, mert tudván tudta, hogy ártatlant ítélt halálra. Igen, ez bizony egy bűnbakképzés volt a javából. Pont olyan, mint amilyeneket régtől fogva gyakoroltak a népek, úgymond belső békéjük megőrzése vagy helyreállítása érdekében. A közös ellenségnek kikiáltott bűnbakon töltötték ki sértett hiúságukból fakadó bosszújukat, hogy egymáson már ne kelljen, és egy hallgatólagos közmegegyezés által remélhették, hogy rajtuk sem töltik ki azt a többiek. Tehát saját gonosz tetteik és tévképzeteik miatt gyilkoltak meg egy ártatlan személyt. Lám, teljes volt az egyetértés az ordítozó csőcselék, az őket felheccelő, eközben mélyen megvető vallási vezetők és az idegen, elnyomó pogányok között. Azon a napon még az egymást gyűlölő Pilátus és Heródes Antipás is lepacsizott egymással. Végre egyesült a két oltár. Senkinek nem kellett vesztesnek éreznie magát. Senkinek senkire nem kellett irigykednie, vagy bosszúból megölnie. Végre egy nép, egy vallás, egy oltár, egy áldozat. Helyreállt a rend. E világ istene, a szent közakarat rátekintett az áldozatra és elfogadta azt. A farmakosz bevégezte küldetését. Meggyógyult a világ. Egyetlen bibi van csupán, hogy ebből az egész diadalmas performanszból pont az egyedül igaz, Örökkévaló Isten maradt ki. Igaz, neki nincs is szüksége áldozatra ahhoz, hogy jóindulattal legyen az emberek iránt. Viszont az erőszakot nem szereti. Jézus megölésével tehát még annál is merészebben huzigálták a bajszát, mint ami kiváltotta belőle, hogy özönvizet bocsásson a földre. Közbevetőleg: Emlékszem, apámmal a telken voltunk. Ő befőtteket rakott el a kis házban. Szépen sorakoztak a kimosott üvegek az asztalon. Én úgy nyolc éves lehettem, és ott ugrabugráltam körülötte. Minden alkalommal, amikor meglöktem az asztalt, rám szólt, hogy ne lábatlankodjak itt, mert a végén még leverek valamit. Harmadik alkalommal már eléggé mérgesen rám förmedt. Meg is sértődtem, és kimentem. De ahogy a macskáknál sem sokáig tart az ilyesmi, én mint gyerek is hamar visszatértem, és ott folytattam, ahol abbahagytam. Sikerült is végre úgy meglöknöm az asztalt, hogy az egyik üveg tényleg leesett, és nagy csörömpölve darabokra tört. Apám ekkor már csak nevetett egyet. Amikor azt írtam, hogy az Örökkévaló Isten kimaradt Jézus szenvedéséből és halálából, ezt csak abban az értelemben gondolom, hogy mint áldozatra, nem volt szükség Jézus halálára. Viszont mivel az ő személyében maga az Örökkévaló Isten vállalta miattunk, értünk, tőlünk az elutasítást, a kiközösítést, az elkülönítést, a lelki és testi fájdalmakat és a halált, ezért azzal, hogy kiszolgáltatta magát nekünk, nyilvánvalóvá tette végtelen szeretetét és annak mindenek feletti diadalát. Ez addig is így volt, de a golgotai kereszten ez egészen nyilvánvalóvá is vált az emberek számára is. Hogy aztán kinek a szeméről mikor és hogyan hull le a lepel, az mindenkinél más időben és máshogy megy végbe. De Istennél mindez már befejezett. Ha szemlélem Jézus szenvedését és halálát, akkor akár úgy is felfoghatom, hogy valóban nekem, értem, miattam mutatott be Isten áldozatot. Tekintsek rá, mint ő Ábelére, vagy beszéljek hozzá, mint ő Káinhoz? Igazoljam valóságomat azzal, hogy elfogadom az áldozatot, ahogyan Illés oltáránál ő maga tette? Akárhogyan is viszonyuljak hozzá, makacs tény, hogy győzött az igazság egy hazug világban. És mivel az örökkévaló Isten maga az élet és minden létezés alapja, ezért nem tarthatja őt fogva a halál. Tehát ő nem csak akkor győzött, amikor vállalta a szenvedést és a halált, hanem akkor is, amikor feltámadt a halálból. Ennek a passiónak ő az egyetlen vesztese. Csakhogy tőle teljesen idegen a sértett harag és a bosszúvágy. Ezért ő a győztes is egyben. Általa pedig mi is győztesek vagyunk. Mert részesít minket az ő győzelmében. Végérvényesen vesztes viszont a sértett harag, a gyűlölet, az erőszak, a hatalmaskodás és a bűnbak-teológia, vele együtt az ördög, a pokol, a sátán. Vége a vallásnak, vége az áldozatnak, vége az önhitegetésnek és az istenirigységnek. Mert rávezetett minket arra, hogy valójában a vele való közösségünk az ő részéről mindvégig megmaradt. Már akkor elvégzett mindent értünk, amikor még meg sem születtünk. Nem kell próbálnunk Istenhez hasonlítanunk, mert épp az ő akaratából vagyunk pont olyanok mint ő. Ez itt ennek a szövegnek a vége, de remélem, hogy egyben kezdete vagy inkább tovább folytatása egy közös gondolkodásnak, ami Isten sodró erejű szeretetéről és a mi üdvösségünkről szól. Lépjünk hát együtt a tettek mezejére. Gyere velem, vagy hívj magaddal. Vagy mindkettő.
0 Comments
|
SzemezgetésBartha István gondolataibólArchivesCategories |