Milyen nemes igazságokat fedeztünk fel az emberiségről! Az eredetünket Isten szívében és gondolataiban találtuk meg. Mielőtt még teremtett volna, már megvoltunk őbenne. Isten személyisége az a lényeg, amiből származunk. A leghitelesebben maga Isten írta le az embert. Azt mondta rólunk, hogy az ő képe és hasonmása vagyunk. Gyönyörködik bennünk! Élvezi a társaságunkat!
Ha tovább lapozunk a bibliában, a 8. zsoltárban és a Zsidókhoz írt levél 2. fejezetében azt olvassuk, hogy az ember „kicsinnyel lett kevesebb, mint az angyalok”. Sőt, némelyik fordításban az áll, hogy „kicsinnyel lett kevesebb, [alacsonyabb rendű-rangú,] mint Isten.” Az eredeti szöveg egyébként inkább utal Istenre, mint az angyalokra. De még így is, ez olyan ellentmondásosan hangzik! Vagy mintha tévedés vagy pontatlanság lenne benne. Emlékszem, amikor eljutottam oda, hogy faggatni kezdtem Istent erről a látszólagos ellentmondásról. „Akkor most Isten-képűek vagyunk, vagy egy kicsit alacsonyabb rendűek?” Ezután közelebbről is megvizsgáltam, pontosan hogyan fogalmaz ez a 8. zsoltár. Olyan érdekes, hogy igazából sosem „teremtésre” vonatkozik, hogy „alacsonyabb rendű” az ember, hanem hogy azzá lett. Mintha lefokozódott volna valami következményeként. A zsidókhoz írt levél ezt még világosabbá teszi: „Rövid időre kisebb lett”, írja. Ez tehát egy időleges lecsúszás. Átmenetileg alacsonyabb szintre került. Ha az ádám-jellegű emberi természettel azonosulunk, ez időlegesen kisebb szintre tesz bennünket. Ám hála az Utolsó Ádámnak, akivel közösségben az eredeti állapotunk helyreáll! Szinte látom magam előtt, ahogy cikáznak a fejedben az ellenérvek. Hogy is lehetne az ember Isten pontos képmása, egy szinten Istennel!? Jó okom volt rá, hogy magam is így gondolkodjam. Cáfoltam az egyenlőségünket például arról az oldalról, hogy Isten nyilvánvalóan birtokában van olyan természetnek, aminek én nem. Ő mindenütt jelenvaló, míg én – tudtommal – nem. Mindenható, de én – tudtommal – nem. És így tovább. Valakit azonban (Pál apostolt) arra inspirálta Isten, hogy ezzel a tisztasággal lássa az ő lényét: „Ha képes vagyok emberek vagy angyalok nyelvén beszélni, de isteni szeretet nincs bennem, olyan vagyok, mint egy csendülő cintányér vagy zörgő cimbalom. Ha prófétálok, ha értek minden titkos igazságot, ha minden tudás a birtokomban van, és ha olyan erős hitem van is, hogy hegyeket mozdítok el vele – de nincs bennem isteni szeretet: semmi vagyok.” (1 Korinthus 13) Ezek a gondolatok felvillantanak valamit a szeretet Istenéből. Nevezetesen, nem az ő végtelen tudása és intellektusa, ami Isten legalapvetőbb jellemzője. Nem is a „mindenható” határtalan ereje és hatalma a legmeghatározóbb jellegzetessége. A szeretet az esszencia, a lényeg, ami őbelőle nélkülözhetetlen. Képességünk, hogy befogadjuk, viszonozzuk és tovább árasszuk az isteni minőségű szeretetet, ami őbenne áramlik: ez az, ami istenképűvé tesz bennünket. Ez a visszatükröző képességünk emel minket az Isten szintjére. Persze van még egy kérdés, ami szorosan kötődik az előbbi felfedezésekhez: Akkor tényleg egyenlőek vagyunk Istennel? Nos, ez attól függ, hogy mit értünk egyenlőségen. Az alapvető definíció szerint az egyenlőség az ugyanazon tulajdonságokban való részesedést jelenti. Minél magasabb fokú ez a részesülés, annál nagyobb az egyenlőség. Az egyenlőséggel kapcsolatos fogalmunk akkor lesz még tisztább, ha megértjük a „közösség” kifejezést. A közösség azt jelenti, hogy közösen részesedünk a dolgokban. Nem túl szép szóval, „közösködünk.” Minél többet osztasz meg, annál magasabb szintű lesz a közösség, a meghittség. Istennel való egyenlőségünk csak vele egységben, a vele való közösségünkben, „közösködésünkben” valósulhat meg. Így lehetünk valóban részestársai az ő teljességének. Nem osztozkodhatunk vele és lehetünk emiatt egyenlőek vele, de ugyanakkor részünkről elválasztottak is tőle. Hiszen a távolságtartásod épp az ellentétévé válhat az egy közösségben való osztozásnak. Valaminek a többiekkel történő megosztása csak a velük való egységben működik. „Én vagyok a szőlőtő, ti pedig a szőlővesszők” írja a János 15:5. Ugyanaz az életet adó nedv járja át, áramlik mindkettőben – szőlővesszőként ugyanabban az életben részesülsz, mint a szőlőtő, ameddig egy vagy vele. Tehát, amikor arról beszélünk, hogy az ember az isteni szinthez tartozik, akkor nem érthetjük alatta azt, hogy az ember önmagában is isten lenne. Nem! De a vele való közösségünk, „közösködésünk”, tökéletes egységünk által vagyunk az isteni természet részesei. (2Péter1:4)
0 Comments
Leave a Reply. |
Andre Rabe: KALANDOK
|