Akit mi elárultunk és megöltünk, feltámadt, itt van közöttünk és minden bűnünket megbocsájtotta. Az üresen talált sír és a feltámadt, közöttünk járó áldozat élményének hatására – egy merőben új közösség születik. Olyan közösség, akit már nem kötöz meg a torz mimetikus visszatükröző ciklus, az áldozatképző, bűnbakképző mechanizmus – hanem akik egyenesen az áldozat szemszögéből képesek látni. Minden korábbi közösség bezárta magát a saját maga által létrehozott világába, és körmeszakadtáig védte kicsiny létezését, annak határait; áldozataira pedig mindig talált önigazolást. Ez az új közösség viszont Jézus nyitott, üres sírjára épül; a közösség nyitott és folytonosan bővül, befogadva a kitaszítottakat. Amíg ez a közösség a Jézus Krisztus halálának és feltámadásának továbbra is kibontakozó eseményeire összpontosít, mindaddig Isten határtalan jósága szüntelen meglepetésekkel szolgál számára. A végtelen lehetőségek Istenének egyik lényege a meglepetés. A feltámadt test természete
Jézus feltámadása és ún. mennybemenetele közötti időszakban Jézus többször is testi formában jelent meg egyének és csoportok számára. Milyen jellegűek voltak ezek a megjelenések és mi a jelentőségük? A megnyilvánulások váratlanul történtek és bizonyos esetekben a jelölt személye is, akivel ez előfordult, szintén váratlan. Ezek a „megjelenések” nem álmok vagy látomások voltak, hanem a hétköznapi élet kellős közepén, és legtöbb esetben egyszerre több ember jelenlétében fordulnak elő. A megnyilvánulások puszta száma és sokfélesége miatt nem valószínű, hogy valamiféle hallucináció terjedt volna fertőzően. Néhány alkalommal az emberek nem ismerik fel a feltámadt Jézust, amíg kifejezetten nem azonosítja magát nekik: mint Máriának a sírnál vagy a tanítványoknak az Emmaus felé vezető úton. A tanúbizonyságokból azt a következtetést vonhatjuk le, hogy Jézus dönt arról, mikor és hogyan jelenjen meg testi alakban. Ez saját kezdeményezésére történik, nem a tanú kezdeményezésére. Ezeket az eseményeket a tanúk ténylegesen megtapasztalják. Ugyanakkor, ezek a történések nem csupán tárgyi események voltak. Jézus nemcsak megjelent testi alakban, hanem időnként ki is kellett nyitnia a jelenlévők szemét, hogy felismerjék őt. A résztvevők tudták, hogy amit megtapasztalnak, az nem csupán fizikai valóság, hanem több mint a tér és az idő határain belül létrejövő természetes jelenségek. Röviden: létezik egy testi valóság, amely nem egy szokásos, természetes, fizikai test. De ez nem is egy láthatatlan szellem vagy valamiféle csoporttudat. A megdicsőült Jézus, amint a tanítványai számára megjelenik, egyedi, személyes és érzékelhető; megegyezik azzal, aki nagypénteken a kereszten halt meg, és aki „megjelenéseikor” kapcsolatba lép a tanítványaival – akik még mindig ezen a világon vannak, alávetve a „történelmi létezés” körülményeinek. A tanítványoknak azzal a történelmi tapasztalatával van dolgunk, amikor ők egy nem-történeti valóságot (a megdicsőült Jézust) tapasztalják meg, amely tapasztalatot valamilyen módon Jézus feltámadt teste közvetíti számukra.” (Schneiders, Sandra (2014-02-27). Jézus feltámadt közöttünk, Kindle 534-538, Liturgical Press Kindle Edition.) A feltámadt Jézus bárhol, bármikor és bármilyen céllal testet ölthet. Többé nem vonatkozik rá idő, tér vagy a fizikai törvények, de képes velünk időben és térben kapcsolatba lépni, ahogyan csak akar. A feltámadás és a negyvenedik napon történő ún. mennybemenetel közötti időszakban történő rendkívüli megjelenések minden egyes alkalmával Jézus arra is felkészíti mindazokat, akik látják őt, hogy a jövőbeli megjelenései ettől is eltérőek lesznek – hogy jelen lesz – de egy nagyon másfajta testben. Új szellem, új visszatükrözés, új közösség A János evangéliuma 20. fejezetében azt olvassuk, hogy az üresen talált sír első napján a szorongó tanítványok bezárt ajtók mögött rejtőzve gyűlnek össze, mert félnek (János 20:19). Hirtelen Jézus ott terem közöttük. A leírás nem azt mondja, hogy falakon vagy bezárt ajtókon sétált át… egyszerűen testet öltött ott, ahol voltak. Döbbent tanítványainak megmutatja a kezén és lábán lévő sebeket. Ezzel bizonyítja, hogy nem szellem, hanem ugyanaz a személy, aki keresztrefeszítésének tanúi voltak. Jézus ezután ismét köszönti őket: „Békesség néktek! Ahogyan engem elküldött az Atya, én is elküldelek titeket.” Ezt mondván, rájuk lehelt, és így folytatta: „Vegyetek Szentlelket!” (János evangéliuma 20:21-22 MBT) Ellentétben eddigi félelmeik zárt világával, a torz vágyak régi világával: mindennel, ami a világon van – a test vágyai, a szem vágyai és az élettel való kérkedés – melyek nem az Atyától származnak, hanem a világtól (1 János 2:16) – Jézus egy teljesen új világot nyit meg számukra. Ez Isten, a mi édesapánk világa, ahol az ő lehelete az önátadó szeretet visszatükrözési folyamatát indítja be: a "teremtéskori" eredeti visszatükrözését az isteni szeretetnek az emberben – nem pedig a félelmen alapuló versengés, eddigi egymással való rivalizálásaink torz visszatükröző folyamatát: az ördögi kört, mely az emberiség történetét jellemezte. Az önmagába forduló régi világ létezésének nincs jövője, mivel az torz vágyaival együtt elmúlik; de aki Isten akaratát cselekszi, örökké megmarad (1 János 2:17). Megérkezett egy merőben más létezésmód; új jövőt kaptunk, amint belélegezzük az õ szellemét – ugyanazt a szellemet, mely képessé tette Jézust, hogy ellenálljon az eltorzult vágyak világának való megfelelésnek, és e helyett az életét szeretetből, szabadon adja a barátaiért. A feltámadt Jézus testben jelenik meg és új közösséget hoz létre, amely az ő személyére és jelenlétére épül. Egy nem zárt, hanem folyamatosan kibontakozó közösséget, melyet nem öntudatlan vágyak mozgatnak; hanem ez egy olyan közösség, amely tudatosan követi és tükrözi azt, aki szemmel láthatóan mutatta meg, mi az igazi szeretet. Jézus, a Megváltó, önmagunktól: saját vakságunk poklából váltott meg, szabadított meg minket. Visszatükröző természetünkből adódóan öntudatlanul is másoljuk, imitáljuk, tükrözzük mások vágyait. Személyek vágyait vagyunk képesek visszatükrözni, nem elvont, absztrakt gondolatokat, nem elméleteket. Jézusban a kinyilatkoztatás az, hogy megláthatjuk, mint jelent igazán embernek lenni. Ő a világosság, aki megvilágosít minden embert, hogy valódi önmagunkká válhassunk általa. János evangéliumában a találkozás ezzel folytatódik: “Akiknek megbocsátjátok a bűneit, azok bocsánatot nyernek; akiket megtartotok, azok megmaradnak.” (János 20:23) Magyar bibliafordításokban is az idézet vége úgy szerepel, “akiknek bűneit pedig megtartjátok, azoknak a bűnei megmaradnak”, de ha megnézed a szó szerinti fordításokat, az eredeti szövegben szó sincsen “bűnről”. Sandra Schneiders a „Jézus feltámadt közöttünk” című könyvében alaposan és gyönyörűen elemzi ezt a verset, és erre következtetésre jut: „A János 20:23 szövege nem mond semmit a „bűnmegtartásról”. Szó szerint lefordítva azt mondja: „Akinek bocsánatot adtok, annak bűnei megbocsáttatnak; akiket megtartotok, azok megmaradnak. ” (Jesus Risen in Our Midst (Kindle Locations 2080-2081). Liturgical Press Kindle Edition) Más szavakkal, ahogy az Atya Jézust küldte (hogy vegye el a világ bűnét), Jézus ugyanúgy küld bennünket, hogy vegyük el a világ bűneit, bocsássunk meg (ahogy például a haldokló majd feltámadt Jézus bizonyította tökéletes megbocsájtását gyilkosai felé). Úgy oldjuk fel a bűn utolsó maradványait, átölelve a bűnöst, ahogy a feltámadt Jézus ölelt át mindannyiunkat. Jézus elvette a világ bűnét, így egyes számban: feltárta a bűn alapjául szolgáló megtévesztést, amely eltorzította vágyainkat, eltorzította Istenképünket, az önmagunkról és a világunkról alkotott képet. Most Jézus arra hív minket, hogy bocsássuk meg a világ bűneit, így többes számban. A bűnöket, melyek az alapprobléma következményei, utóhatásai: a torz gondolatok és viselkedések, amelyek az egyes számú bűn – alapvető vakságunk – következményei. Ebben az új szellemben folytassuk életünket! Ebben az új szeretet-hajtotta körben öleljünk át és vonjunk be másokat is az Atya, a Fiú és a Szentlélek szeretetközösségébe. Az új mimézissel, visszatükrözéssel kapcsolatban Pál apostol ezt írta: „Arra figyelj, amit Isten csinál, és tégy te is úgy, akárcsak a gyerekek, akik a szüleiktől tanulják el a megfelelő viselkedést. Amit Isten leginkább tesz, az, hogy szeret téged. Tartsd vele a barátságot, légy vele sülve-főve, és így tanuld el tőle, hogyan élj szeretettel teli életet. Figyeld meg, Krisztus hogyan szeretett minket. Nem óvatoskodva, inkább nagyon is extravagánsan, túláradó szeretettel. Nem azért szeretett minket, hogy tőlünk valamit megszerezzen, hanem hogy nekünk adja mindenét, önmagát. Így szeressünk mi is.” (Efézusi levél 5:1-2, az Üzenet c. bibliafordítás) Ez az új, Jézus személyében megismert mimetikus visszatükröző ciklus ugyanúgy „fertőző”, mint a bizalmatlanságunk ördögi körei. Isten vágya, a szeretet, felébreszti a mi vágyunkat; így már nem tekinthetünk a másik emberre korábbi szempontunkból, hanem felismerjük benne ugyanazt a szépséget, amelyet Isten felismer bennünk. Félelmeinkbe zárt szobáink átalakulnak hittel teli vég nélküli kalandokká. Isten ezeket a „szobákat” olyan jelenléttel tölti meg, amely nem maradhat a régi állandó megtorlási ciklusban; hanem jelenléte újabb és újabb kifejeződéseket talál arra, hogy átölelje és megbocsásson egy olyan világnak, ami kétségbeesve rászorul egy ilyen szeretetre. Isten szellemének, leheletének ezzel a bemutatásával és az új közösség létrehozásával – Krisztus feltámadt testének természete is átalakul. Jézus a jövőben egy közösségen keresztül szeretne testet ölteni. Ezt a közösséget nagyon helyesen hívjuk tehát Krisztus testének. Az itt megszülető hit egyedi abban, hogy azt állítja: a feltámadt Jézus Krisztus teste van jelen és él benne. Egy másik alkalommal Jézus két, az Emmaus falva felé tartó tanítványhoz csatlakozik. A lógó orrú tanítványokhoz még nem jutott el Jézus feltámadásának híre. A szentírás meg nem értése és a keresztrefeszítés körüli események durva valósága nagyon összezavarta őket. Ahogy Jézus –– akit még egészen a nap végéig nem ismernek fel – beszélgetésbe elegyedik velük és elkezdi újraértelmezni nekik a szentírást, zavarodottságuk egyre inkább kíváncsiságba fordul. “Így értek el ahhoz a faluhoz, amelybe igyekeztek. Ő azonban úgy tett, mintha tovább akarna menni. De azok unszolták és kérték: „Maradj velünk, mert esteledik, a nap is lehanyatlott már!” Bement hát, hogy velük maradjon. És amikor asztalhoz telepedett velük, vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és nekik adta. Erre megnyílt a szemük, és felismerték őt, ő azonban eltűnt előlük. “ (Lukács evangéliuma 24:28-31 MBT) Ebben az epizódban fontos elem, hogy a Messiásról szóló próféciák, a szentírás ismerete nem vezette a tanítványokat a Jézussal való találkozáshoz, hogy valóban felismerjék, kicsoda ő; hanem fordítva, inkább a feltámadt és élő Jézus Krisztussal való személyes találkozásuk segített nekik abban, hogy tényleg megértsék a szentírásokat. Az igazi felismerés pillanatában Jézus azonnal eltűnik a szemük elől. Jézus nem azért tűnik el, mert elhagy minket; hanem azért, mert jelenléte olyan „közeli”, hogy minden fizikai távolságunk tőle csak félrevezető lenne! Olyannyira nincs távolság, annyira jelen van, olyan közel van, hogy nem kell többé egy másik testben keresnünk őt: megtaláljuk őt magunkban és a hívők testében. Jézus úgy dönt, hogy saját látható képmásában és hasonlóságában jelenik meg: az emberiségben. Az emberiség: Isten kedvenc létezési formája. Amint pedig az önátadó szeretetnek ugyanebben a szellemében élünk és létezünk, mozgunk és vagyunk mi is: kibontakozik egy új út, hogy mit is jelent embernek lenni. Úgy lehetünk emberek, ahogyan Jézus volt ember – harmonikus egységben Istennel. János apostol is ennek az üzenetnek az átadását hangsúlyozza evangéliumában: „Az én Atyám házában sok hajlék (monē) van; ha nem így volna, vajon mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni a számotokra? És ha majd elmentem, és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magam mellé veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ott legyetek ti is.” (János evangéliuma 14:2-3) „Azon a napon megtudjátok, hogy én az Atyámban vagyok, ti énbennem, én pedig tibennetek. Aki befogadja parancsolataimat, és megtartja azokat, az szeret engem, aki pedig szeret engem, azt szeretni fogja az én Atyám; én is szeretni fogom őt, és kijelentem [szó szerint: manifesztálom, megtestesítem] magamat neki .” Így szólt hozzá Júdás, de nem az Iskáriótes: „Uram, miért van az, hogy nekünk akarod kijelenti [szó szerint: manifesztálni, megtestesíteni] magadat, és nem a világnak?” Jézus így válaszolt: „Ha valaki szeret engem, az megtartja az én igémet; azt pedig az én Atyám is szeretni fogja, és elmegyünk hozzá, és szállást (monē) készítünk magunknak nála.” (János evangéliuma 14:20-23) Ebben a híres részben Jézus megígéri, hogy elmegy és elkészít egy lakóhelyet (ez a görög monē szó); egy olyan helyet, ahol ő is és mi is otthon leszünk és együtt leszünk. Ami sokak figyelmét elkerüli, hogy néhány verssel később pontosan megmondja nekünk, hol van ez a hely: „Azon a napon tudni fogod, hogy én az Atyámban vagyok, és te bennem, és én benned”, majd ismét pontosan ugyanezt a görög monē azaz lakóhely szót használja: „ha valaki szeret engem, mi (Jézus és az Atya) elmegyünk hozzá, és otthonunk (moné) lesz nála.” Miközben sokan egy másvilági helyről, otthonról álmodtak, Jézus és az Atya arról álmodott, hogy otthont találnak, megfelelő teret saját létezésükhöz és kifejeződésükhöz – az emberiségben. Nem egyszerűen csak arról van szó, hogy Isten szeretne tebenned élni… hanem hogy Ő rajtad keresztül szeretne élni, meg is nyilvánulni. A rólad szóló terve nem csak az, hogy magadban őrződ Őt... hanem hogy Ő kifejeződik tebenned. Hiszen Isten a világosság, és a világosság ragyog – ne csak egy rejtett, benső élet legyen Ő benned. Engedd, hogy mindennapjaidban láthatóvá váljon, interakcióidban is Ő tündököljön fel. Terajtad keresztül tudjon Ő gondolkodni, tebenned lehessen Ő isteni Önmaga. Hiszen ezért teremtett téged: Isten képe és hasonmása vagy, emberi formában! Isten mindenkit hív. Magáénak mondja az egész emberiséget, mert Ő tudja, hogy kik vagyunk igazán. Ő tőle származunk és Tőle ered ez a hívás. Ebből az következik, hogy akik válaszolnak az Ő hívására: azok, akik felismerik igazi identitásukat Őbenne, ezek az emberek testesítik meg Krisztus testét. Jézus úgy élt, hogy mindenki számára nyilvánvaló legyen, hogy kinek és minek teremtetett az ember. Az életnek ez a leplezetlen megnyilvánulása minden ember lelkiismeretét vonzza, mert a ’bukás’ ellenére is (ami egy hamis önazonosságunk, vetített-torzult én-tudatunk), megmaradt az emberben az isteni mag. Ha a torz utánzó/visszatükröző ördögi kör, melyet a hiányérzet, félelem, rivalizálás és erőszak hajt, átfordul egy pozitív ciklussá, melyet a szeretet hajt… hogyan működne egy ilyen közösség?
0 Comments
Leave a Reply. |
Andre Rabe: KALANDOK
|