Részlet Andre Rabe: Kalandok c. könyvéből (2. Beskatulyázhatatlan) „Már nem címkézzük az embereket, szépen előre elkészített kis céduláinkkal. Még Jézusnál is bepróbálkoztunk ezzel, de az ő leheletére a címkéink semmivé lettek.” (2Kor5,16 Az utca nyelve) Jézus kitört minden skatulyából… egyszer és mindenkorra. Jézus nem felelt meg a vallásos elvárásoknak… nem felel meg ma sem. Nem volt „képesítve" egyik hivatalos vallási posztra sem, amit meghirdettek… de Isten magasra emelte őt, és olyan nevet adott neki, ami minden név felett való. Kicsit zűrösnek tűnt a háttér, amiből jött, néhányaknak már túl zűrösnek is ahhoz, hogy vele mutatkozzanak… és mégis, már Ábrahám előtt ő volt, ő van. A tekintélyét megkérdőjelezték, mert nem állt be kora egyetlen zászlaja alá sem… de édesapánk elismerte őt, és ennél több elismerés neki soha nem is kellett. Nem fért bele korának vallási struktúrájába… nem fér bele ma sem. Nem lakik emberi kéz építette templomokban. Mi emberek nem intézményesíthettük őt. Ha voltak, akiknek fel kellett volna ismerniük, hogy ki is Jézus valójában: azok a kortársai, az „írástudók", akik életüket tették fel rá, hogy a próféták írásait tanulmányozzák… Ám míg beszippantotta őket a múlt értelmezésének feladata, és az, hogy megfogalmazzák jövőbeli reménységüket, a jelenről lemaradtak. Lemaradtak a legnagyobb eseményről, ami épp az orruk előtt történik. „Folyamatosan a Bibliát bújjátok, mert úgy vélitek, ott megtaláljátok az örök életeteket. A fától nem látjátok az erdőt. Éppen ezek az írások azok, amelyek semmi másról nem szólnak, mint rólam!” (János 5,39 Az Üzenet) Hány drága hívő esik ebbe a csapdába ma is: azzal vannak elfoglalva, hogy megfogalmazzák és csiszolgassák tanításbeli álláspontjukat, pontokba szedett teológiai nézeteiket. De ezek és a jövővel kapcsolatos várakozásaik nem gazdagítják MAI találkozásukat Istennel – s a Jelen-lét iránt időközben közömbössé is válhatnak. Jelen-lenni Nemrég összejöttünk néhány barátunkkal. Elgondolkodtató beszélgetés alakult ki közöttünk arról, hogy a saját személyes életutunk, ahova eddig eljutottunk, mennyire befolyásolja, ahogy az evangéliumról beszélünk… vagyis arról, amiről azt gondoljuk, hogy az evangélium. Teljesen természetes, hogy ha hasonló cipőben járunk valakivel, a közös nevezők csatlakozási pontok lehetnek egymáshoz. Olyan területet keresni, amiben hasonlóak vagyunk, hasznos eszköze lehet a kapcsolódásnak. Ha az életedről beszélsz, személyes utadról, jó lehet ezen keresztül elismerni és bemutatni Isten szeretetét; soha ne becsüljük le egy-egy ilyen őszinte vallomás értékét, amely Isten életünkben megmutatkozó, kimeríthetetlen jóságáról szól. Igen, vallomásaink ragyogóan mutathatnak a lényeg felé. Ám üzenetünk lényege sokkal több, mint a mi személyes élet-élményünk; több mint az, ahogy Isten személyesen velünk bánik. Végső soron üzenetünk lényege, hogy Krisztust magát bemutatjuk – vagy ha nem, akkor mi is az üzenet magva? Az evangélium több annál, mint Isten jelenlétének története az én életemben eddig, vagy a te életedben eddig. Isten azt szeretné, ha az ő Jelen-létének valósága annyira elborítson bennünket, az ő jelenvalósága úgy elárasszon és átjárjon mindenünket, hogy a múlt bizonyos értelemben már nem is érdekes – sőt, a jövő sem. Még a szép emlékek, Isten múltbeli vagy jövőbeli jósága is ízetlenné, áporodottá és lagymataggá válhatnak, ha valami miatt elveszítjük ezt: ha nem látjuk, hogy épp MOST, ő ott tükröződik benned és bennem. Van az Isten ismeretének egy foka, ami bármely más irányú tudásunkat, nyelvi megfogalmazásunkat, tapasztalati bölcsességünket felülírja, semmivé teszi. Pál ezt az istenismeretet úgy mondta, Uramnak, Jézus Krisztusnak mindent átjáró ismerete és az életközösség vele. A tegnap, a ma, vagy a holnap: sem hozzá nem tesz, sem el nem vesz abból, aki ő. Isten a VAGYOK. Ő van, mielőtt a világ és az idő, ahogy mi azt értjük, meglett. Nyilván használjuk az időlegeset, személyes történeteinket, hogy Krisztusról beszéljünk, de ő mindig nagyobb, szebb és jobb lesz, mint ami a tér-időbe beszorítható. Ő MAGA az evangélium, az örömhír! Így aztán az evangélium nem a róla szóló történetek csokra, hanem az evangélium: egy személy, egy személyiség. Nézzük csak meg Jézus biztos halála előtti utolsó lejegyzett imáinak egyikét. Szavai nem nosztalgikusak, nem a múltat ecsetelik; de nem is egyszerűen a jövőbe néznek. Bizonyságtételének ereje abban rejlik, hogy a MOST-ról, a jelen-valóról tesz tanúságot. Halld meg kérlek, amit mond. És vedd észre, hogy Krisztus gondolatisága mennyire közvetlenül az itt-és-most-ban mozog: „Én azt a dicsőséget, melyet nekem adtál, nekik adtam, hogy egyek legyenek, mint mi egyek vagyunk: én bennük, és te énbennem, hogy az egységük befejezett legyen, hogy a világ felismerje, hogy te küldtél engem, s hogy úgy szereted őket, mint ahogy engem szeretsz. Atyám, akarom, hogy ők mindannyian, akiket nekem adtál, velem együtt ott legyenek, ahol én vagyok, hogy meglássák dicsőségemet, melyet nekem adtál hisz a világ alapítása előtt szerettél engem.” (János 17:22-24) Tetszett a bejegyzés? Tudj meg többet itt:
0 Comments
Leave a Reply. |
Andre Rabe: KALANDOK
|