Az előző fejezetben azt javasoltuk, koncentráljunk arra az üzenetre, amit Jézus hordozott. Jézus nem azért jött, hogy megváltoztassa Isten szívét és gondolatait az emberiséggel kapcsolatban. Épp ellenkezőleg. Jézus azért jött, hogy az emberiség szívét és gondolatait változtassa meg, Istennel és az emberiséggel kapcsolatban. Jézus azért jött, hogy felfedje az igazságot, Istenről és rólunk; és ezzel igazzá is tegyen bennünket – eredeti önmagunkká. Mik voltak tehát azok a történetek, amit az emberiség önmagáról és Istenről mesélt, önmagának? Hogyan születtek alaptörténeteink (arról, hogy kik vagyunk mi emberek és milyen az Isten), amiket Jézus teljesen új megvilágításba helyezett és újraértelmezett nekünk? Most ezekről a történetekről lesz szó. A bibliai zsidó nép lejegyzett ószövetségi történetei, a Bibliában például az ókori Júda és Izrael királyságának lejegyzett történetei nem véletlenszerűen és nem egy szempillantás alatt alakultak ki. Hanem évszázados folyamatok eredményeképp formálódtak, és szorosan kötődnek a zsidók történelméhez. Az ugyanebben az ókori időszakban, az Ókori Kelet országaiban született történetek túlnyomó többségét írástudó kiváltságosok jegyezték le, a kormányzó birodalmak és azok hivatalos vallási intézményei számára. Noha az ilyen írások sok témát átfedhetnek, nézőpontjuk meglehetősen korlátozott volt. Szinte kizárólag a kiváltságosak, a győztesek és az uralkodók szempontjából írták őket. Az egyik szempont, amely a héber narratívákat annyira egyedivé teszi, az esemény, amely nemzetként határozta meg őket: az exodus. Az egyiptomi rabszolgaságból való kiszabadulás, szembeszegülés a kialakult renddel és az elnyomottak igazságszolgáltatása – ezek voltak azok a meghatározó események, amelyekből a zsidó narratíva táplálkozik. Noha igaz, hogy a szentírásokat (a Bibliát) úgyszintén egy kiváltságos írástudó osztály készítette, az elnyomás és a megszabadulás története fontos egyedi szempontot képviselt. Az exodus-t igazán egyedi perspektívából: nem a kiváltságosak, hanem az elnyomott rabszolga zsidó nép szemszögéből ismerjük meg. Istenük pedig az áldozatok oldalán áll! Szabadítójuk: a hatalmaskodók igazságtalanságát elszenvedők szabadítója! Még akkor is, amikor szabad nemzetté válnak, ezek az emlékek meghatározóak maradnak abban, miként látják önmagukat és a világot.
A szabadítás reménye Egy olyan politeista (sokistenhitű) világban, ahol a törzsi istenek folyamatos pozícióharcban álltak egymással, a törzsi háborúk rangsor felállítására is szolgáltak afelől, hogy melyik a legerősebb isten. Nem volt ritka, ha egy törzs csatát vesztett, hogy elhagyták törzsi istenüket és helyébe a győztes hódítók istene lépett. Sok isten semmisült így meg, mikor az egyes közösségeket idegenek meghódították és új törzsi közösségekbe olvasztották be. A kezdetben még maga is sokistenhitű Izrael elmozdulása a politeista világképből a monoteizmus (egyistenhit) felé alapvető kulcsa lett annak, hogy vallásuk fennmaradjon még nagy vereségek idején is. Ha valójában csak egy Isten van, "Ábrahám, Izsák és Jákob Istene", aki minden esemény fölött áll, akkor a csatában való vereséget már nem lehetett Jahve vereségének tekinteni; a vereséget inkább úgy értelmezték, mint Jahve büntetését hűtlenségük miatt. Ez a megközelítés lehetővé tette, hogy Istenbe vetett hitük és reményük még száműzetés (pl. a babiloni fogság) alatt is életben maradjon. Hiszen az egész emberiség történetét összehangoló Isten ugyanolyan biztosan tudna megszabadítani, ahogyan fegyelmezni, fenyíteni. Messiás-várás és az uralkodó Izrael megszabadulással kapcsolatos reményei, lassan de biztosan egy jellegzetes szabadító-képben kristályosodtak ki. A királyság megalakulása minden másnál jobban hatott erre. A messiás-várás politikai reményként kezdődött. Júda és Izrael törzseit sok generáción keresztül karizmatikus bírák és próféták vezették. Amikor erős vezetésre volt szükség, Isten „Ruach”-ja (szelleme) szállt a vezetőre, és inspirációt nyújtott neki, hogy megvalósítsa Isten akaratát ezekben a törzsi közösségekben. Egyfajta közvetlen teista (isteni) vezetés volt ez, karizmatikus emberi vezetők isteni inspirációja által. Emiatt a királyság, a monarchia intézményének megalapítása nem nélkülözte az ellentmondásokat. Sámuel első könyvében a 8 fejezet története világossá teszi, hogy egyesek a királyságban egyenesen az Isteni uralkodás visszautasítását látták. Az emberek eljöttek és Sámuel prófétától egy királyt kértek. „Ezt mondták neki: (…) Tégy valakit királyunkká, hogy ő bíráskodjék fölöttünk, ahogyan az minden népnél szokás!” (1Sám 8,5b). Miután Sámuel beszélt Istennel erről a kérésről, Jahve azt válaszolja: „nem téged vetettek meg, hanem engem vetettek meg, hogy ne legyek a királyuk.” (1Sám 8,7) Ezután Isten szigorú figyelmeztetése következik a királyság következményeivel kapcsolatban. Az uralkodónak ki kell építenie és meg kell védenie királyságát: a kényszermunka, az adók és a háború a monarchia elkerülhetetlen velejárói. E figyelmeztetés ellenére, az emberek továbbra is a királyságot választották. Az első királyt, Sault tehát egyfajta büntetésként kapják. Csak a második király, Dávid valóban Isten felkentje. Most emlékeznünk kell arra, honnan is származik a zsidó nép. Milyen esemény határozta meg önazonosságukat, identitásukat? Mikor még rabszolgák voltak, az Úr volt az, aki hallotta kiáltásukat, kihozta őket Egyiptomból, a rabszolgaság földjérõl. Ez az exodusban „született", nemzetként a egyiptomi Kivonulásban magára-talált nép emlékszik az általuk elszenvedett erőszakos elnyomásra; ez a nép tisztában van a birodalmak igazságtalanságával. A zsidó monarchia kezdeteitől fogva, történelmükből fakadóan mind a királlyal, mind pedig a királysággal szemben szokatlan elvárások jelennek meg. Többet várnak tőle: nem egy elnyomórendszert, nem háborút és nem erőszakot, mert ők egy olyan nép, aki olyan Istent imád, aki az elnyomottak oldalán áll. Olyan királyt és egy olyan királyságot várnak, ahol igazlelkűség és igazságosság uralkodik. Noha elléptek a közvetlen teokratikus vezetés mellől, továbbra is elvárják, hogy maga Isten uralkodjon rajtuk, a király közvetítésével. Így a királyt „Isten fiának” nyilvánítják (Zsolt 2: 7, 89:27), aki Isten nevében uralkodik. Az isten-király iránti növekvő elvárás egyértelműen kifejeződik a 72. zsoltárban: „Isten! Add törvényeidet a királynak, és igazságodat a király fiának, hogy igazságosan ítélje népedet, és törvényesen a nyomorultakat. Teremjenek a hegyek békét a népnek, és a halmok igazságot! Szolgáltasson igazságot a nép nyomorultjainak, segítse meg a szegényeket, de tiporja el az elnyomókat! Éljen [szó szerint: Féljenek téged] addig, míg nap és hold lesz, nemzedékről nemzedékre! Mint amikor eső hull a rétre, és zápor áztatja meg a földet: úgy virágozzék napjaiban az igazság [szó szerint: az igazságosak], és legyen nagy békesség, amíg meg nem szűnik a hold. Uralkodjék tengertől tengerig, és a folyamtól a föld széléig.” (72. Zsolt 1-7) „Boruljon le előtte minden király, minden nép őt szolgálja! Mert megmenti a segítséget kérő szegényt, és a nyomorultat, akinek nincs segítője. Megmenti a nincstelent és a szegényt, a szegény embereket megsegíti. Elnyomástól és erőszaktól megváltja őket, mert drága számára a vérük.” (72. Zsolt 11-13) „Áldott az ÚRisten (Jahve), Izráel Istene (Elohim)! Egyedül ő tud csodákat tenni! Áldott legyen dicső neve örökre, töltse be dicsősége az egész földet! Ámen, ámen.” (72. Zsolt 18-19) Jahve neve és jelleme meghatározza, hogy milyen királyt vár magának Izrael. Izrael királyainak története mindazonáltal története annak is, hogy a királyok sorra hogyan nem tudtak megfelelni ezeknek az elvárásoknak. A királyok e kudarca azonban nem csökkentette a reményt. Épp ellenkezőleg, arra szolgált, hogy tovább fokozza és átalakítsa ezt a várakozásteljes reménységet valami sokkal nagyobbá. Dávid királynak sikerült megvédenie Izrael határait, de sok szempontból kudarcot vallott abban, hogy Jahve képviselőjeként éljen. Aztán jött Salamon, Dávid fia. Bizonyos értelemeben még nagyobb sikerrel jár, mint apja, bölcsességgel és káprázatos gazdagsággal volt megáldott. Uralkodása alatt a királyság növekszik. A béke és jólét idején Salamon úgy dönt, hogy templomot épít az Úrnak. A Királyok első könyvének 5. fejezetében azt olvassuk, hogy Salamon 30.000 munkást, 70.000 teherviselőt és 80.000 kőfaragót kényszerített munkára. A kényszermunka csak egy másik kifejezés arra, hogy rabszolgaság-ra kötelezte alattvalóit. Tehát az Isten tiszteletére, aki rabszolgákat szabadít fel és meghallja az elnyomottak sírását, Salamon rabszolgák által templomot épít. Az Isten emlékezete, aki kiszabadította népét az egyiptomi szekerek és lovasok fogságából, mindinkább elmosódik, ahogy a védelmet igénylő, virágzó királyságuk valóságával kerülnek szembe. „Salamonnak volt negyvenezer harci kocsihoz való lova az istállókban, és volt tizenkétezer embere a kocsikra.” (1 Királyok 4:26). Később azt olvassuk, hogy a harci szekerek és a lovak importja és exportja a királyság jólétének jelentős forrásává vált. Tehát az Istent, aki megszabadította Izráelt az egyiptomi birodalom erőszakától, most egy király és egy olyan királyság képviseli, aki rabszolgamunkával építi fel Jahve templomát, és fegyverek kereskedelme révén generálja gazdagságukat. Izrael pontosan azzá lett, amilyen sanyargatótól korábban megszabadult.
0 Comments
Leave a Reply. |
Andre Rabe: KALANDOK
|