Tehát Jézus azt az utat követi, amelyről tudja, hogy egy rendkívül fájdalmas halálhoz vezet. Tudatosan vállalja, hogy ő legyen az áldozat. Jézus ezt nem azért teszi, mert örömét lelné a fájdalomban, vagy, mert az Atya ezt követelné tőle – hanem mert nekünk van szükségünk rá. Elidegenedésünk Istentől és önmagunktól csak az ördögi körből belülről oldható fel. Lépjünk a történet folyamában pár órát vissza. Amikor az utolsó (Páska) vacsora után Júdásnak egy sokaság élén lehetősége nyílik, hogy Jézust csókkal árulja el, a többi tanítvány még készen áll egy további harcra. Egyikük kardot is ragad, és lecsap a főpap szolgájára. A szolga valószínűleg még épp időben hajolt el, s így a feje helyett „csak” a fülét vágta le Péter! Jézus úgy reagál a szituációra, úgy vet véget a további vérontásnak, hogy azt mondja tanítványának: tegye el kardját… „Ekkor így szólt hozzá Jézus: Tedd vissza kardodat a helyére, mert akik kardot fognak, kard által vesznek el. Vagy azt gondolod, hogy nem kérhetném meg Atyámat, hogy adjon mellém most tizenkét sereg angyalnál is többet? De akkor miképpen teljesednének be az Írások, hogy ennek így kell történnie? Abban az órában így szólt Jézus a sokasághoz: Mint valami rabló ellen, úgy vonultatok ki kardokkal és botokkal, hogy elfogjatok engem! Mindennap a templomban ültem és tanítottam, és nem fogtatok el. Mindez pedig azért történt, hogy beteljesedjenek a próféták írásai. Akkor a tanítványok mind elhagyták őt, és elfutottak.” (Máté 26:52-56)
Ha az erőszak ellen erőszakkal próbálunk küzdeni, az (a mimézis jelensége, egymást visszatükrözésünk miatt) sosem fogja elhozni azt a világot, ahol a békesség uralkodik. A megtorló erőszak csak további erőszakot szül. A bibliából nagyon úgy tűnik, hogy Jézus ezen a ponton különös figyelmet fordít a szentírás egészen konkrét részeire, melyeknek őáltala kell beteljesedniük (54. és 56. versek fent). Teljes bizonyossággal nem mondhatjuk, vajon az Írás mely részeire gondolt épp; de tudjuk, hogy a megelőző napokban a Zakariás 9-en gondolkodhatott, amikor kifejezetten egy fiatal szamárcsikó hátán lépett Jeruzsálembe. Zakariás próféciájában a béke igaz, diadalmas és alázatos királya érkezik szamárcsikó hátán Jeruzsálembe: békét hirdet mindeneknek, megsemmisíti a háborúskodás fegyvereit és bemutatja nekünk Isten békességét. Jézus tehát átadja magát a fegyvereseknek. Tanítványai pedig elmenekülnek, mert úgy tűnik nekik, hogy ez az egyetlen lehetőségük maradt. Jézust a főpap udvarára kísérik. „A főpapok pedig és az egész nagytanács hamis tanúvallomást kerestek Jézus ellen, hogy halálra adhassák, de nem találtak, pedig sok hamis tanú állt elő” (Máté 26:59-60). Az evangéliumok ismét világossá teszik, hogy ártatlanok, akiket vallásos áldozataink alkalmával feláldozunk. A következő reggelen Jézust Pilátus elé viszik, és ismét láthatjuk a mimetikus ciklus, a „ragadós” félelem ördögi körének erejét: amint mindenkit, de mindenkit, hatalmi pozíciójától függetlenül, a befolyása alá von. A mimézis „fertőzése” Pilátust sem kíméli, ő is a tömeg hatása alá kerül. Pedig ha rajta állna, szívesebben megmentené Jézust. Ha ezt a hajlandóságát az evangéliumok ki is emelik, ezt nem azért teszik, hogy azt hangsúlyozzák, a rómaiak nemesebbek lennének a zsidóknál. Más szóval, nem kap piros pontot Jézus egyetlen üldözője sem. Inkább az a paradoxon nyer hangsúlyt, hogy még egy önálló, elvileg szuverén hatalom sem tudja magát kivonni a tömeg hatása alól; hanem eggyé válik a csőcselékkel, mert másképp nem mer velük szembenézni. Ez a beszámoló ismét megmutatja a mimézis (visszatükröző képességünk) hatalmát, úgymond mindenhatóságát. Pilátus zendüléstől tartott, és ez a lázadástól való félelme motiválja, amikor ő is feladja Jézust. (Rene Girard: „Mint a villámot, úgy láttam a sátánt a mélybe zuhanni” c. könyve, 20. oldal) Az egy közös ellenség megtalálásának mechanizmusa A tömegek egyre gyűlnek és a káosz csak növekszik, ahogy a csoportokon belüli konfrontációk és feszültségek sokasága a csúcspontra ér. A helyzet akár tömegkatasztrófával is zárulhat – a válogatás nélküli tömegerőszak bármikor kitörhet. Hirtelen az összes csalódás kezd egyetlen masszává válni, és arra az egy emberre koncentrálódik, aki annyira ígéretes volt a szemünkben, ám mélységesen csalódást okozott. Ahogy a konfliktus minden résztvevő között a tetőfokára hág, a „mindenki mindenki ellen” háborúja helyett megtalálják az egy közös ellenséget. Hogyan ítél az ember Jézus felől Pilátus, a római helytartó, aki a politikai vezetést képviselte, tudta, hogy Jézus ártatlan (János evangéliuma 18:38; 19:4-6). De egy másik rendszer fogságában volt és annak engedelmeskedett. Jézus átadásának oka a részéről nyilvánvaló: félt a tömegtől (János evangéliuma 19:12-13). A vallás képviseletében a főpap Kajafás ítélete is ugyanebből a motivációból táplálkozik – attól tartott, hogy Jézus meggyőzi a tömeget. A hatalomnak ezen figuráit, ennek a világnak politikai-vallási hatalmasságait: a tömeg hatalma, az (adott esetben félelmet és erőszakot tápláló) mimetikus ciklus "ragadóssága" tartja rettegésben. Mivel tisztában voltak a hatalom, saját földi hatalmuk természetével, ez csak két választási lehetőséget hagy nekik: vagy egy bűnbak ellen felhergelik és egyesítik a tömeget, vagy ők maguk válnak elpusztítandó bűnbakká a tömeg szemében. Így Jézust nem egy civilizálatlan törvényszegő csőcselék vagy egy istentelen aljanép ítéli halálra. A civilizáció, a politika és a vallás neves képviselői, intézményvezetői gyilkolják meg Jézust ítéletükkel. Ezek az emberi ítéletek pőrén megmutatják nagy bölcsességünk kongó ürességét, ahogy felsejlenek azok az instabil és gyilkos alapok, melyekre társadalmainkat, közösségeinket építjük. Nem Isten ítéli Jézust halálra, hanem az emberiség. Az ártatlan ember, Jézus Krisztus meggyilkolása soha nem igazolható – rossz, gonosz dolog volt! Egy őrjöngő, tudatlan sokaság hamisan vádolta és brutálisan bántalmazta. Vallási és világi felépítményeink valódi természete sehol máshol nem látszik meg ilyen világosan, mint ebben az értelmetlen erőszakban. Isten itt ártatlanságában és legsebezhetőbb állapotában szembesül az emberi gonoszsággal, annak legerősebb kifejeződésében – az ember indokolhatatlan erőszakában. A megtestesült gonosz találkozik a megtestesült Istennel. Isten, aki a Szeretet, találkozik a csaló hazugsággal, ami mindig csak gyilkol... És mégis, Isten megbocsát mindannyiuknak, „mert nem tudják, mit cselekszenek”. Isten ítélete erről a világról „Most megy végbe az ítélet e világ felett, most vettetik ki e világ fejedelme.” (János 12:31 MBT) „Isten titkos bölcsességét szóljuk, azt az elrejtett bölcsességet, amelyet Isten öröktől fogva elrendelt a mi dicsőségünkre. Ezt e világ fejedelmei közül senki sem ismerte fel, mert ha felismerték volna, a dicsőség Urát nem feszítették volna meg.” (1 Korinthus 2:7-8) A keresztrefeszítés cselekedetében azt az ítéletet, amit az emberiség Jézusra kimondott, Isten visszafordítja ránk. Az evilági hatalmak, „fejedelemségek és hatalmasságok, az élet sötétségének világbírói” (lsd. Efézus 6:12) feletti ítéletté válik, amit az emberiség Jézusra mondott, hiszen akaratlanul is megmutatják, milyenek valójában. Az ítélet, ami mi emberek kimondtunk Jézusra, visszahull reánk, de azért, hogy új ember, új emberiség születhessen. Itt az emberi igazságszolgáltatásról kiderül, hogy igazságtalan – úgy derül ki, hogy találkozik a megbocsátással, ami a helyreállításunkat szolgálja. A Birodalmak ereje találkozik Isten gyöngeségével. Ebben a szembesülésben megmutatkozik, hogy milyen gyengék is az erős Birodalmak, és micsoda erővel bír Isten gyengesége, „mert az Isten „erőtlensége” erősebb az emberek erejénél.” (1 Korinthus 1:25) De pontosan itt, a keresztrefeszítésnél, ahol a gonoszság lelke a legvalóságosabb, Isten közbelép és az elkövetett gyilkosságunkat megváltásunkká változtatja. Éppen ezt a legbrutálisabb erőszakunkat használja arra, hogy megmutassa végletesen extravagáns szeretetét irántunk. A vele ellenségeskedő elménk, bűnös gondolataink csapásait elviselte. Az eseményre, amelyben halálra sebesítettük és kínoztuk őt, a mi meggyógyításunkkal válaszol. Az emberiség történelmének pont abban pillanatában, amikor visszautasításunk vele szemben a legabszolútabb, megmutatja, mennyire abszolút és feltétel nélkül fogad el bennünket és bocsát meg nekünk. Isten ítélete Jézusról Ahogy az emberiség ítélte meg Jézust, a Fiú halálát eredményezte. Ahogy Isten ítélte meg Jézust, a Fiú feltámadását eredményezte. Isten végszóként hitelesíti Jézus üzenetét és személyét azzal, hogy feltámasztja őt a halálból, és páratlan tiszteletbe állítja őt. A kereszthalállal kapcsolatban gyakran tulajdonítottuk a jót és a rosszat is Istennek. Vegyük most górcső alá ezt a mítoszunkat: Isten nyilvánvalóan számított ezekre az eseményekre. Tudta, hogy az igazság nyílt megjelenítése – a mítoszok (önigazoló történeteink) által megkötözött világban – egyértelműen konfrontációhoz vezet… aminek a kimenetele is borítékolható. Ha napfényre kerül, hogy mire épülnek közösségeink, mi adja társadalmaink alapszövetét: a hamis vádaskodások – e tettenérést a hazugság szellemisége (e világ ura, „hercege,” társadalmaink „rendjének" alapelve) nem fogja mosolyogva tűrni. Igen, Isten tudta és tervezte, hogy a lehető legjobban kihasználja ezt a konfrontációt. De az erőszak, ami itt kibukik, annak forrása semmiképpen sem Isten. Jézus Krisztus szenvedésének és halálának Isten semmilyen értelemben nem örül. Bármikor, amikor az apostolok Krisztus haláláról és feltámadásáról beszélnek, e két eseményt (halál és feltámadás) mindig két eltérő félnek tulajdonítják. Péter azt mondja: „De ti a Szentet és Igazat megtagadtátok, és azt kértétek, hogy [Pilátus] egy gyilkost bocsásson szabadon a kedvetekért, az élet fejedelmét pedig megöltétek. Őt Isten feltámasztotta a halálból, aminek mi tanúi vagyunk.” (Apostolok Cselekedetei 3:14-15) Vagy: „Azt, aki az Isten elhatározott döntése és terve szerint adatott oda, ti a bűnösök keze által keresztre szögeztétek és megöltétek. De őt Isten feltámasztotta.” (Apcsel 2:23-24) Még folytathatjuk a sort; a szentírás tanúsága következetesen mindig ugyanaz: ti, emberek, megöltétek, Isten pedig feltámasztotta őt. „Jézust, akit ti keresztre feszítettetek” (ApCsel 2:36) „a názáreti Jézus Krisztus, akit ti megfeszítettetek, akit Isten feltámasztott a halálból” (4:10) „Most pedig ti az ő [az Igaz] árulóivá és gyilkosaivá lettetek” (7:52) „A mi atyáink Istene feltámasztotta Jézust, akit ti fára függesztve kivégeztetek.” (5:30) Ott az a „de”. De Isten feltámasztotta őt a halálból. A gyilkosság bűne az emberiséget terheli, de Isten az, aki megelevenít! Ahogy mi ítéltük meg Jézust, az a halálbüntetését jelentette. Ahogy Isten ítélte meg Jézust, az Jézus igazságát igazolta és a feltámadását hozta. Ismét azt látjuk, hogy Jézus folytatja emberi történelmünk összegzését. Ám valami meglehetősen szokatlan, merőben más, merőben új is kezd itt kirajzolódni. Hogyan magyaráznád el egy jó ismerősödnek, milyen szerepet játszott az erőszak a keresztrefeszítésben? Hogyan viszonyul az ember a keresztrefeszítés erőszakához? És hogyan viszonyul hozzá Isten?
0 Comments
Leave a Reply. |
Andre Rabe: KALANDOK
|