Miért a szenvedés útját választja Jézus? Miért a kereszthalál? Vajon úgy látta, hogy ez az egyetlen módja az Atya Isten igazságérzetének kielégítésére (ti., mivel „a bűnös emberiség” „büntetést érdemel”)? Vagy valami módon élvezetet talált a fájdalom révén? Van-e valamilyen misztikus megváltó erő a szenvedésben? Hisz-e Jézus a megváltó erőszakban? Jézus egész életében mások szenvedését enyhítette. Kifejezetten örült az életnek, és mindenki, aki vele kapcsolatba került, még inkább életre kelt! A bénák és nyomorékok gyógyulásukkal egy teljesebb életre éledtek – gyógyulásuk ünnepnek számított. A vakok és süketek érzékszerveiket kapták vissza. Jézus soha nem mutatott vágyat arra, hogy a szenvedést felmagasztalja az élettel teli emberi mivoltunkkal szemben. Inkább elejétől végéig azon volt, hogy minden érzékelésünket teljességében visszanyerjük, hogy mind inkább teljességében éljük meg életünket: Isten örömteli, nagylelkű ajándékaként. „Én azért jöttem, hogy életük legyen; sőt, [élettel betelt] bőségben éljenek.” (János evangéliuma 10:10)
Jézus életöröme, emberi mivoltunk értékéről és méltóságáról szóló üzenete olyan éles ellentétben áll a kereszthalála körüli eseményekkel! A szövegből világosan kiderül, hogy Jézus, bár tudta, hogy szükséges meghalnia, meghalni nem akart, és nyilvánvalóan félt attól, ami előtt áll. Őszintén keresett volna egy másik utat. „Maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, azután [mélységesen zaklatottá vált,] rettegni és gyötrődni kezdett, majd így szólt hozzájuk: Lelkemet rendkívül szomorú bánat árasztotta el úgy, hogy szinte megöl engem! Szomorú az én lelkem mindhalálig: maradjatok itt ébren velem, virrasszatok és figyeljetek!” (Márk 14:33-35, Bővített fordítás) Jézus nem volt mazochista, nem élvezte a szenvedést. Újra kell hát kérdeznünk: akkor miért a kereszt? Az Atya Istennek volt szüksége Jézus kereszthalálára? Megállapítottuk, hogy Jézus nem örült az erőszaknak, a vérnek vagy az emberi életek kiontásának – de talán az Atya igen? Emberként Jézus személyes tapasztalatként ismerte a szenvedést és fájdalmat, ami rá várt. De talán az Atya felül tudott emelkedni mindezen? Hogy valamilyen nagyobb eszmény kielégítése érdekében, a kereszthalált egy “időleges, technikailag szükséges epizódnak” tekintse? Végül is, amikor Jézus befejezi kétségbeesett imáját, hogy a kereszthalál helyett legyen lehetővé számára egy másik út, beszélgetését az Atyával azzal zárja, „Abbá, Atyám! Minden lehetséges neked: vedd el tőlem ezt a poharat; mindazáltal ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem amint te.” (Márk 14:36) Emberi életünk sebezhetősége, törékenysége okozta volna, hogy úgy tűnjön, Jézus akarata ebben a legválságosabb pillanatban nem esett egybe az Atya akaratával? Bizonyára így gondolják sokan. A kérdés megválaszolásához szeretném, hogy tisztázzuk a keresztrefeszítés tényleges eseményében az aktív szerepét egyenként: Jézusnak, az Atyának és az embereknek. Jézus tudatosan és önkéntesen adta át magát azok kezébe, akikről tudta, hogy meg fogják őt gyilkolni. Tudatosan szolgáltatta ki magát az áldozatokat megkövetelő társadalmi körnek; egy olyan vallásnak, amelynek tisztasági kódexe a tisztaság elnyeréséhez vért és halált követelt. Hasonlóképpen az Atya is „átadta, feladta" a Fiút. „Aki az ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem őt mindnyájunkért odaadta.” (Róma 8:32, Károli) Jézust az Atya „átadta,” „kiadta”: „Ezt a Jézust, miután Isten elhatározott szándékkal és előzetes tudással nektek őt kiadta, ti törvényszegő kézzel keresztre szegeztétek és megöltétek.” (Apostolok cselekedetei 2:23, Csia fordítás) „[Jézus,] Aki halálra adatott bűneink miatt és feltámasztatott megigazulásunk miatt”. (Róma 4:25 MBT és Egyszerű fordítás) Ezek a szövegrészek világossá teszik, hogy Jézus szerepe az önátadás volt; az Atyaé pedig az, hogy fiát azoknak a kezébe átadja, akik megkínozzák, megfeszítik és meggyilkolják őt. Sem az Atya Isten, sem a Fiú nem játszik aktív szerepet az ezt követő brutális erőszakban. Épp ellenkezőleg. Inkább épp a mi emberi áldozati erőszakunk cselekedeteiben van legkevésbé jelen az Isten. Az Atya pontosan azért adja át Jézust, mert Ö maga semmi esetre sem vesz részt a rákövetkező, várható erőszakban. Ez az a pont, ahol az ember (az emberiség, akit Jézus képvisel) az emberiséggel áll szemben, kiszolgáltatva önmagának, és Isten visszavonul. Az ember egyedül hajtja végre, teszi meg, amit csak ember tud megtenni, mert Istennek semmi köze az erőszakhoz; Isten nem vesz rész az emberi gonoszságban, erőszakban. De ha Jézus nem örül az ilyen szenvedésteli halálnak, és az Atya nem vesz részt az erőszakban, és a Lélek sem, akit a Vigasztalónak hívunk… akkor miért választja Jézus önként ezt az utat? Miután Jézust letartóztatva elvitték, a csodák megszűnnek és a tanítások is megszűnnek Jézus részéről. Mert a legnagyobb ellenséggel, a halálfélelemmel szemben mindkettő hatástalan. Jézust egy olyan csőcselék veszi körbe, akik halálfélelmüket agresszióval próbálják leplezni. Egy gyilkolásra kész csőcselék közepén tagadja meg Jézus, hogy ő maga meghajoljon a halálfélelem előtt. A tömeget fertőző rettegés a legeredetibb félelem: az alapvető szorongás egy büntetéstől, a halálfélelem. Azonban amikor Jézus korábban már beszélt a küszöbön álló haláláról, soha nem úgy beszélt róla, mint valami szükséges büntetésről, amit valamilyen magasabb szintű igazságosság igényel (ti. az emberiség megbüntetése miatt, az emberiség megbüntetése helyett). Amikor Jézus korábban már beszélt a küszöbön álló haláláról, sokkal inkább úgy beszélt róla, mint a szeretet legfelsőbb formájáról: „Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mint ha valaki életét adja a barátaiért.” (János 15:13). De hogyan lehet ez a halál: a szeretet cselekedete? A kereszttel Jézus megmutatja nekünk, miértünk, számunkra, hogy mi történik, amikor az ember, egy ember, ő maga, szembenéz a legnagyobb félelemmel, és legyőzi azt. Ami ebben a kereszthalál-drámában megváltó erővel bír, az nem a szenvedés vagy az „áldozati” vagy büntető erőszak… hanem a demonstrált bizalom, amellyel Jézus legyőzi a félelmet. Az Atya iránti bizalma, amelyet barátai iránti szeretete táplál, megerősíti őt, hogy szemébe nézzen legmélyebb félelmeinknek és felülemelkedjen rajta! Jézus aláveti magát a haragunknak, és az Atya átadja a Fiút a vakságból eredő erőszak ördögi körének: mert a kört megszakítani csak belülről lehet, átkonvertálni a folyamatot csak résztvevőként lehet; hogy láthatóvá váljon, hogy a gonoszság, az erőszak magunkból, csak az emberekből fakad. Jézus megadja magát, hogy agressziónk áldozatává, az áldozat tárgyává váljon, de csak azért, hogy – egy váratlan fordulattal – végre megszakítsa az erőszaktevők és áldozatok végtelen ciklusát, és megmentsen azoktól a haragvó és erőszakos istenképektől, amiket az áldozati rendszerünk szült. Mítoszainkat belülről, belső szereplőként foszlatja szét. Szorongásaink velejébe hasít: azt a félelmünket fedi fel, hogy „nem vagyok elég, nem vagyok elég jó, nem érzem elfogadottnak magamat, nem vagyok méltó arra, hogy éljek” – és megmutatja nekünk azt az Istent, aki minden feltétel nélkül elfogad, szeret minket és átöleli az emberiséget. Így tehát, emberi létünk legalján (amikor meggyilkoljuk őt), amikor mi még ellenségekként tekintünk önmagunkra és reá, ő megbékéltet bennünket (Róma 5:10). Ha pusztán a szenvedés és a halál megváltó erővel bír, akkor elegendő lett volna egy betegség vagy a halál bármilyen formája, ami elviszi Jézust. De itt egy mélyebb logika működik. Isten pontosan ezt a különleges alkalmat, a válságba és káoszba fulladó közösség által elkövetett kollektív gyilkosságot használja, hogy felfedje legalapvetőbb bűnünket: hogy Isten szándékait teljesen félreértelmeztük. Minden másképp van, mint gondoljuk; de a félreértés következménye, az áldozatképzés mechanizmusa (amikor minden frusztrációnkat és haragunkat egy áldozatra vetítjük) és az ebből fakadó gyilkosságok: társadalmaink alapszövetét adják. Az áldozatképzés egy menekülési mód, amikor a saját „alkalmatlanság”-érzésünket, félelmünket valaki másra vetítjük, azt a másikat bűnösnek nyilvánítjuk, és az egész közösség összefog ugyanígy téve, míg végül „megszabadulunk” a „bűnös” elemektől, áldozatainktól. Ezzel látszólag békességet teremtünk, átmenetileg enyhítjük a bensőnkben dúló káoszt. Ezért éppen a kereszthalál, a kollektív gyilkosság tipikus formája az, ami a legplasztikusabban jelképezi, mennyire félreértettük Istent, mennyire másképp van minden.
0 Comments
Leave a Reply. |
Andre Rabe: KALANDOK
|