Összegezzük, hogy miről volt szó eddig. Bensőséges kapcsolatunk Istennel:
Te vagy tehát a tartózkodási helye. Aki vagy, te vagy a találkozáshoz szükséges egyetlen körülmény. Ne feledd, hogy a ’VAGYOK’-kal találkozol, nem a ’VOLTAM EGYKOR’-ral, sem a ’MAJD LESZEK’-kel. Egyetlen megfelelő időt ismer és ez a MOST. Önmeghatározása, mikor azt mondta magáról, hogy „A VAGYOK vagyok,” sokat elárul arról, hogyan szeretne találkozni velünk.
Hat nap múlva Jézus felment egy magas hegyre. Magával vitte Pétert, Jakabot és Jakab testvérét, Jánost. A hegyen a szemük láttára átváltozott. Arca úgy ragyogott, mint a nap, a ruhája pedig olyan fehér lett, mint a fény. Ekkor megjelent Mózes és Illés, és beszélgetni kezdtek Jézussal. Péter így szólt Jézushoz: „Uram, olyan jó itt lenni! Ha akarod, készítek ide három sátrat: egyet neked, egyet Mózesnek, egyet pedig Illésnek.” Amíg Péter még beszélt, hirtelen egy fényes felhő takarta be őket. A felhőből egy hang hallatszott: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm. Hallgassatok rá!” (Máté evangéliuma 17:1-5) „Ez egy csodás pillanat!” – reagált Péter erre az elképesztő eseményre. Amit ezután javasol, kísértetiesen hasonlít arra, amit oly sok vallásos szervezet tesz: felépít egy rendszert, hogy megpróbálja megragadni, fenntartani ezt a csodát. Jézus azonban mintha meg sem hallaná ezt a gyerekes beszédet; mert ő már tudta, hogy eljön majd az idő, amikor Péter felismeri, hogy az ilyen csodás pillanatokhoz bennünk nyílik az ajtó. Később Péter így ír erről az élményéről: „János, Jakab és magam számára a prófétai szó kétségtelenül beteljesedett: hangosan és tisztán hallottuk a hangját a mennyei birodalomból, miközben Jézussal voltunk abban a szent pillanatban a hegyen. Számunkra a Messiás megjelenése többé már nem egy jövőbeli ígéret, hanem egy beteljesedett valóság; most rajtatok a sor, hogy ne másodkézből, hallomás alapján ismerjétek a bizonyságot, hanem vegyétek úgy szavamat, mint ahogy egy lámpáshoz nyúltok, hogy világítson éjjel. Számotokra is eljön a nappal, amikor megértitek; s mikor a hajnalcsillag felkel, már nincs szükség a lámpára. Ez hamarosan bekövetkezik a ti szívetek horizontján is. ..” (2Péter 1:18-19 Tükör Biblia) Látod, idővel mennyire megváltozott Péter felfogása erről az eseményről? Már nem vágyott arra, hogy a nagy pillanatba kapaszkodjon. Felfedezett önmagában egy még ennél is biztosabb megerősítést. Az Istennel töltött nagy pillanat többé már nem egy ritkaságszámba menő, elszigetelt esemény „jó időben jó helyen”. A bennünk lakó Isten jelenléte: a fény, a világosság, a pillanat, mindaz, amire valaha is vágytunk. Te vagy az ő választott „szervezete”. Az ő mobil temploma vagy – nem vágyik más lakóhelyre. Menjünk most egy lépéssel mélyebbre. A Teremtő nem szeretné, ha az istentiszteleted, csodálatod tárgya valami rajtad kívüli dolog, valami távoli isten lenne. Azt szeretné, ha rájönnél, ha felismernéd, és annak örülnél, hogy mindaz, amit benne csodálsz, reprodukálva ott él benned is! „Azok között, akik a Pászka ünnepre jöttek Jeruzsálembe imádkozni, néhány görög is volt. Ezek odamentek Fülöphöz, aki a galileai Bétsaidából származott, és így kérlelték: ’Uram, szeretnénk látni Jézust. Segítene nekünk?’ Fülöp ekkor szólt Andrásnak, azután mindketten odamentek Jézushoz és szóltak neki is. Jézus pedig így válaszolt: Eljött az idő, hogy megdicsőüljön az Emberfia. Igazán mondom nektek, ha a búzaszem nem kerül a földbe és ott nem hal el, akkor csak egy búzaszem marad. De ha földbe vetik és elhal, sok szemet terem.” (János evangéliuma 12: 20-24) Jézus nem volt elragadtatva azoktól az emberektől, akik csupán csodálták és imádták őt. Ennél sokkal nagyobb dologra törekedett: arra, hogy felszabadítsa az emberben Isten képét és hasonlatosságát! Azért jött, hogy leleplezze Isten eredeti elképzelését az emberrel kapcsolatban; hogy helyreállítsa az embert Isten valódi hasonmásává, amilyenre ő teremtett minket; hogy megtörje az Isten bennünk szunnyadó DNS-ét, ami felébresztésre váró „mag" formájában el van rejtve minden egyes emberben; hogy emlékeztesse az emberiséget arra, hogy kibogozhatatlanul összetartozunk: egymáshoz és hozzá tartozunk. Hogy emlékeztessen bennünket arra, hogy létezésünk igazi értékét ő garantálja. Amennyiben hiányosságainkra és hibáinkra összpontosítunk és felnagyítjuk azokat, az nem dicsőíti Istent. Hogy dicsőülhetne meg egy édesapa a gyermekei megszégyenítésével? Az a Teremtő legnagyobb öröme, amikor gyermekeiként felfedezzük és kifejezésre juttatjuk azokat a tulajdonságokat, melyeket ő szült bennünk.
0 Comments
Leave a Reply. |
Andre Rabe: KALANDOK
|