A „teremtés” szó általános felfogásban azt jelenti, hogy a semmiből jön elő a valami. De ez csak részben áll meg. Igaz, hogy az anyagi világot megteremtette Isten, és ehhez nem használt korábban már meglévő nyersanyagokat; legalábbis fizikai értelemben nem. Volt azonban alapanyaga, amihez „nyúlt”. Ez a nem-anyagi lényeg pedig: a LOGOS.
Nézzük meg egy kicsit jobban ezt a LOGOS kifejezést. Az újszövetségi fordításokban „Ige”-ként, „Isten szava”- ként szerepel. „Logika” és „gondolat” szavaink is belőle erednek. A "logos" jelentéstartalma azonban ettől jóval gazdagabb, és magába foglalja az adott gondolat megjelenését, manifesztálódását is. A logos egy gondolat-folyam, és annak minden tartalmi kifejeződése: benne rejlik a motiváció, a szándék, annak fejlődése és átalakulása, és végül az adott gondolattartalom kifejezése, kommunikálása. Így tehát Istennek az emberrel kapcsolatos gondolatai nem maradtak csak egy benne csendesen létrejövő terv szintjén. Amikor teremtő szavával életre hívta az embert, ezeket az „álmait” juttatta kifejezésre. Teremtő szavai összefoglalták és formába öntötték mindazt, amire az emberrel kapcsolatban vágyott. Amit a Teremtő gondolt és mondott, nem veszett el az idők homályában. A bibliai feljegyzések biztosítják, hogy mi is megismerhessük az ő eredeti szándékát. Teremtésed Az ember legkorábbi és legmegbízhatóbb leírása a következő: „Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra.” (1Mózes 1:26) Ugyanez a minta jelent meg a korábbi teremtési aktusoknál is: „Hozzon elő a víz élőlényeket!” vagy „Hajtson a föld növényeket!” és így tovább. Egy szó szerinti fordítás a következőképpen nézne ki: „Víz, teremj élő állatokat” és „Föld, teremj növényeket!” Isten ahhoz az anyaghoz szól, amelyből formálni, teremteni akar egy új dolgot; bevonja azt a teremtés aktusába és felszólítja, hogy az hozza elő az új teremtést. Kihez szólt Isten, amikor azt mondta „Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra”? Azt gondolom, hogy önmagához beszélt: „Mi! Hozzunk elő, „teremjünk” embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra.” Ahhoz a szubsztanciához, dologhoz szólt, amiből az embert teremtette – önmagához. Ezzel oly nagyszabásúan tág keretek között határozza meg az embert, definíciója oly végtelen, hogy annak határaihoz nem is fogunk soha eljutni. Ha meg tudod határozni Istent, ha be tudod őt határolni (hogy ő milyen), csak akkor lennél képes behatárolni magát az embert is. És ebből annyi minden következik! Olyan sokat beszélgethetnénk még róla! Az ember egyrészt örökkévaló: nem csak vége nincs, de bizonyos értelemben kezdete sem! Ezt a minőségünket abból a szubsztanciából, lényegünkből nyertük, amiből alkottak minket: vagyis a végtelen lehetőségek Istenétől! A Teremtés könyve még több betekintést enged abba, ami valójában történt: „Az Isten a föld porából formálta az embert, és az élet leheletét (szelét, inspirációját) lehelte annak orrába.” (1Mózes 2:7) A lehelet, amit Isten az ember orrába lehelt: ez lett az ember lényege. Mi ez a kreatív, teremtő lehelet? A szavak, amit a Mózes 1:26-ban mond: legyen a mi képünk és hasonmásunk. Képzeljük most el, hogyan is történt: Isten a föld porából megformálja az ember testét. Előrehajol és felemeli a még élettelen alakot. Majd felszólítja az „alapanyagot”, amiből az ember készül: önmagát. „Mi, hozzunk létre, hozzunk elő embert! Legyen a mi képünk! Legyen a mi hasonlatosságunk!” Álmait kifejező szava az a lehelet, amellyel Isten bensőjéből az ember szubsztanciája, lényege az emberi testbe kerül. Isten a hasonmással reprodukálja önmagát (ha úgy tetszik, sokasodik); és megszületik az ember, egy új élőlény. Menjünk még tovább! A leírás így folytatódik: „És Isten megáldotta őket” (1Mózes 1:28). A „megáldotta” helyén a héber „barak” (H1288) kifejezés áll, melynek jelentése: „térden állva imádta.” Ez is egy izgalmas szókép! Az ember első élménye az, hogy Isten térden állva imádja őt! Gyönyörködik benne! Isten kinyilvánítja az ember felé a csodálatát. S mivel mi Isten képére teremtettünk, hogy őt tükrözzük vissza, ezzel az élménnyel meg is született az emberben a vágy, hogy ő pedig Istent imádja térden állva; benne gyönyörködjön. Mozgásba jött a vágy, hogy így válaszoljunk, így tükrözzük vissza, így viszonozzuk az ő szeretetét. „Mi tehát azért szeretünk, mert ő előbb szeretett minket” (1 János 4:19). Az ember olyan élőlény, aki ilyen szinten is képes felfogni és viszonozni Teremtője szeretetét. Összefoglalva: Pál felfedezte azt a rendkívüli igazságot, hogy bizonyos értelemben mi már a világ teremtése ELŐTT léteztünk; Isten álmaként benne voltunk Krisztusban. Előbb léteztünk, mint a világ. A teremtés részévé váltunk, de nem a teremtés jelenti a mi kezdetünket: hiszen örökkévalók vagyunk, vagyis létezésünknek nincs kezdete és vége. Ez azt jelenti, hogy nem hagyhatjuk, hogy csupán „földi”, időhöz kötött események határozzanak meg minket, hogy azok adják identitásunkat. Isten, a mi Apucink határozta meg, hogy kik vagyunk igazán, kik vagyunk valójában: az ő képe és hasonmása. Időleges események képesek ezt az igazságot alátámasztani vagy annak ellentmondani, de ezzel maga az igazság nem változik.
0 Comments
Leave a Reply. |
Andre Rabe: KALANDOK
|