Ha Jézus Krisztus felfedte Isten szívét, többé már nem gondolhatom magamról, hogy legbensőmben bűnös vagyok, nem pedig igaz és jó. Amikor bűnösnek „látszom", olyankor nem vagyok igazi önmagam, az nem én vagyok, olyankor nem vagyok igaz önmagamhoz. Olyankor nem az vagyok, akit Isten lát énbennem. Tudom, hogy a belső emberem igaz, ártatlan és tiszta, akivel Isten nagyon meg van elégedve. „Így tehát, barátaim, most már minden tétovázás nélkül, bátran léphetünk oda Istenhez, „a találkozásunk szent helyére”! Jézus önfeláldozása, „papi szolgálata” eltávolított minden általunk kihelyezett akadályt. A teste a függöny [mely kettészakadt], a belépő a Szentek Szentjébe. Úgyhogy álljunk is oda! Betöltekezve a hittel, hogy valóban, „minden tekintetben szalonképesek vagyunk.” (Zsidók 10:19-22 Az Üzenet)
Elképesztő, hogy ez mennyire megváltoztatja a mindennapjaimat! Már abban a tudatban élem az életemet, hogy felmentett, ártatlan vagyok: sebezhető lehetek, amitől mégsem kell féljek. Nem játszom többé hogy „Most tudom, hogy itt vagy velem”, de „Jaj, most meg bűnös vagyok!”. Megtörténik persze, hogy időről időre a bűn következményeivel találom szemben magam. De a felismeréssel, helyén is tudom kezelni azt. Valódi identitásunk, ártatlanságunk tudata a kiindulási alap, és oda is térek vissza. Már látom, hogy Isten jelenléte pedig a kilengéseink ellenére sem változik. Ha piszkos munkásruhában vagyok, amiben mondjuk kertészkedni szokás, akkor nem gond, ha valaki megkér, hogy másszak már be az olajos autó alá. De ha ezt úgy kérik, hogy egy hófehér ruha van rajtam, már háromszor is meggondolom. Ha valaki mindig azt kapja a fejére, hogy „reménytelenül mocskos egy bűnös vagy,” annak egy kis további fetrengés a sárban nem esik nehezére. Valódi identitásunk, ártatlanságunk tudata az, ami számunkra a bűnt taszítóvá teszi. „Nem tudok semmiről, ami ellenem szólna” - így írja le Pál azt az állapotot, ahogy magáról gondolkodott. (1 Korinthus 4:4) Ez az ártatlanság… igaz voltunk: nem egy elérendő cél, hanem egy ajándék, ami már a miénk, csak el kell fogadjuk. Nem a végállomás, hanem egy kalandos utazás kezdete. Ez az ártatlanság teszi lehetővé, hogy Isten mélységében elmerüljek. Így van szabad bejárásom mindabba, aminek Isten a birtokában van. Ártatlanságunk tudata – hogy Isten nem vádol bennünket, mert már mindent megbocsájtott – alapvető feltétele annak, hogy Istenből többet fedezzünk fel. Ha nem vagy tudatában az igaz voltodnak, ha nem úgy látod magad, ahogy Isten tekint rád: ártatlannak, akkor soha sem leszel elég bátor ahhoz, hogy belemerülj Isten mélységeibe. Mivel tudjuk, hogy apukánk kegyeit élvezzük, így bizalommal kérünk, kérdezünk tőle. Szabadon ostromoljuk őt – azok szemében, akik nem ismerik az ő szeretetét, már-már istenkáromlásnak tűnő nyíltsággal. Ártatlan vagy. Igaz vagy. Tiszta vagy. Elfogadott vagy. Szeretett vagy. Minden megvan benned és Isten a szeretetét kiönti rád. Isten Krisztusban magához békítette a világot és vétkeinkre nem emlékezik. Ő semmilyen akadályát nem látja, hogy kapcsolatban legyetek. Semmi okod sincs arra, hogy egyetlen percig is azt érezd, hogy távol vagy tőle; vagy hogy nem vagy elég jó. Jézus bizonyította, hogy értelmetlen a bűn körül forgolódnunk – vegyétek ártatlanságotokat és éljetek vele! Mit mond Isten a bűnről? Gyakran merül fel a kérdés, hogy a bűn megvallása hogyan illeszkedik bele ebbe a gondolkodásmódba, ha rájövünk, hogy ártatlanok vagyunk: „Ha azt mondjuk, hogy közösségünk van vele, és [mégis] a sötétségben járunk, akkor hazudunk [először is önmagunkat csapjuk be] és nem az igazságot cselekedjük. [Ha tehát sötétségben jársz, az nem – a valódi – te vagy, nem vagy igaz önmagadhoz.] Ha pedig a világosságban járunk, ahogyan ő maga világosságban van, akkor közösségünk van egymással és Jézusnak, az ő fiának vére [mindaz, ami a kereszten és utána történt: ahol szembesültünk az ember gonoszságával, mely Istent megölte, s Isten tökéletes megbocsájtásával, melyet Jézus saját feltámadása után demonstrált azokkal szemben, akik megfeszítették őt] megtisztít minket minden bűntől. Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűnünk, önmagunkat csaljuk meg, és nincs meg bennünk az igazság. Ha megvalljuk bűneinket [egyetértvén vele, azt mondjuk a bűnről, amit Isten mond], hű és igaz ő; megbocsájtja bűneinket és megtisztít minket minden gonoszságtól.” (1 János 1:6-9) Tehát, itt van egy ember, aki azt állítja, hogy Istennel szoros barátságban van, és mégis sötétségben jár. Nyilvánvaló, hogy becsapja saját magát: nem hű önmagához. Pál is ezt tapasztalta, amikor az emberek hallva az ő tanítását, teljesen rossz következtetésre jutottak, nevezetesen: „Maradjunk a bűnben, hogy megnövekedjék a kegyelem?” Pál válasza: „Szó sincs róla!” (Róma 6) Miért vonják le az emberek ezt a következtetést Pál tanításától elrugaszkodva? Pál mondta azt is, hogy „Isten Krisztusban magához békéltette a VILÁGOT, nem róván fel nekik vétkeiket.” Ugyanannak a világnak, amit megalkotott, ami az Övé: annak bocsájtott meg! Néhányan azonban Isten nagyvonalúságát látva, azt a következtetést vonták le, hogy továbbra is élhetnek sötétségben, miközben hangoztatják Istennel való közösségüket. Pállal együtt mondhatjuk erre: „az evangélium üzenete egyáltalán nem ez”. Ezeknek az embereknek János azt mondja: „valljátok meg bűneiteket”. A megvallani szó, görögül ’homologeo.’ Két gyökere, összetevője: (1) a ’homo’ szó, amelynek jelentése ’ugyanaz’ és (2) a ’logos’, amelyet gyakran ’szó’-nak fordítanak. Isten tehát azt szeretné, ha mi is „ugyanazt mondanánk a bűnről”, mint amit ő. Mit is mond ő? „Ez végleges: megsemmisítettem bűneitek és botlásaitok listáját és soha többé eszembe sem jutnak. (Istent semmi sem emlékezteti a bűnre az emberrel kapcsolatban.) A bűnből való megváltás kérdése olyan módon lett véglegesen lerendezve, hogy többé semmilyen áldozatra ne legyen szükség. Mi magunk sem tudunk személyesen olyat felajánlani, ami ártatlanságunkat tovább fényesítené.” (Zsidók 10-17,18 Tükör Biblia) Megvallásunk alapját az adja, hogy Jézus demonstrálta, hogy bűneink már meg vannak bocsájtva. Jézus feláldozta önmagát értünk, hogy életével, halálával, feltámadásával mind azt bizonyítsa: a bűneink már meg vannak bocsájtva! Amikor a bűnünkről beszélünk, nem megvesztegetni akarjuk Istent, hogy annak alapján bocsásson meg, hogy mi mennyire nagyon sajnáljuk! Nem! Isten már megbocsátott a világnak. Bűnünk megvallásának célja, hogy saját gondolkodásunkat és szavainkat őhozzá igazítsuk; mindahhoz, amit Isten megtett értünk Krisztusban; hogy azt mondjuk magunkról, ahogy ő lát minket. A Róma 5-ben Pál kijelenti, hogy már akkor, amikor mi még bűnben tévelyegtünk, ő már megbékéltetett és helyreállított minket – átölelt minket. Ébredj rá Isten valóságára. Ha a gondolkodásunkat és a megvallásunkat az ő valóságához igazítjuk, ez véget vet annak az önámításnak, hogy máshogy élünk, mint ahogy nyilatkozunk. Amennyiben igaz az Írás és Isten valóban a lehető legteljesebb mértékben kitörölte – eltávolította az emlékezetéből – a bűnt, akkor semmi értelme sincs bármilyen módon is bűnös voltunkról gondolkodnunk. Álljunk inkább mellé és mondjuk vele együtt: „Ez végleges: megsemmisítettem bűneitek és botlásaitok listáját és soha többé eszembe sem jutnak.” Így van! Minden rendben van. Így veled is minden rendben van.
0 Comments
Leave a Reply. |
Andre Rabe: KALANDOK
|