Úgy lettünk teremtve mindannyian, így te is, hogy meghitt, szoros kapcsolatban legyünk Édesapánkkal. Vele lenni nem nehéz. Bensőségesen együttlenni vele – ebben semmi természetellenes nincsen. Nincs szükség sem bizonyos helyszínre, sem különleges körülményekre. Ez az együttlét nem kötődik eseményhez és nem a megfelelő időzítés függvénye. Hogy mi az a kiválasztott időpont, amikor találkozni szeretne velünk? Mindig a MOST! A kapcsolatunk vele még csak nem is annak a függvénye, hogy mi mennyit adunk bele. A samáriai asszonynak a kútnál Jézus nem azt mondja, hogy „ha majd adsz nekem innom, akkor azt majd meg tudom sokszorozni, hogy élő vizek forrása buzogjon fel benned”. Még mielőtt bármit kapott volna az asszonytól, Jézus így szól: „Ha ismernéd Isten nagylelkűségét, bőkezűségét, és hogy ki vagyok én, akkor te kérnél inni tőlem, és nyomban friss, élő vizet adnék neked.” Ha ismered Isten bőkezűségét, többé nem foglalkoztat téged a saját teljesítményed.
Jézus utolsó szavai a kereszten nem arról szóltak, hogy „én megtettem a rám eső 50%-ot, most ti jöttök!” Egyáltalán nem így volt. Még csak nem is 90% volt az a bizonyos hozzájárulása – a miénk meg a maradék 10%. Villámlik, mennydörög a szívünkben Jézus szava: „Elvégeztetett!” A kereszt szenvedései közepette Jézus ajkán a 22. zsoltár volt, s így mi is vele együtt bátran kiálthatjuk a még meg sem született generációknak is: Elvégeztetett! Máskor meg, amikor Jézus arról tanított, hogyan viszonyuljunk mindennapi szükségleteinkhez, azt tanácsolta, hogy tekintsünk az ég madaraira: se nem vetnek, se nem aratnak, mégis gondoskodik róluk a Teremtő. Az ő gondoskodása nem igazán függvénye annak, hogy te hozzáteszel-e. Máskor ugyan Jézus tanított a vetésről és aratásról, de a most tárgyalt összefüggésben a hangsúly inkább ott van, hogy szegezzük az ő jóságára a tekintetünket és ne a saját teljesítményünkre koncentráljunk. De térjünk vissza a samáriai asszonyhoz a kútnál. Jézus így válaszolt neki: „Ha ismernéd Isten ajándékát, és ha tudnád, hogy ki az, aki ezt mondta neked: ’Adj nekem inni,’ akkor te kértél volna vizet tőlem. Én pedig élő vizet adnék neked.” Erre az asszony így szólt: „Uram, hiszen vödröd sincs, a kút pedig mély, hogyan veszel akkor élő vizet? Te sem lehetsz nagyobb, mint atyánk, Jákób, aki ezt a kutat adta nekünk. Ő maga is ebből ivott, gyermekeivel és állataival együtt.” Jézus pedig így válaszolt neki: „Mindenki, aki ebből a vízből iszik, újra és újra megszomjazik, de aki azt a vizet issza, amit én adok, soha többé nem lesz szomjas. Mert a víz, amit én adok, forrássá lesz, örök életre buzgó víznek forrása lesz benne.” Az asszony erre azt mondta: „Uram, add nekem azt a vizet, hogy többé ne legyek szomjas, és ne kelljen idejönnöm vizet meríteni.” (János evangéliuma 4:11-15) Jézus többet ajánl annál, mint amit bármilyen vallásos gyakorlat valaha is nyújtani képes. A vallás arra támaszkodik, hogy követői mindig szükségben maradjanak, s így folyamatosan a valláshoz forduljanak bizonyos szintű felüdülésért. Jézus többet ajánl időnkénti kielégítő megtapasztalásoknál. Amit tőle kapunk, az folyamatos, kiapaszthatatlan és túlcsorduló. A viszony és összetartozás, amire ő gondol, megszabadít minket a kényszertől, hogy mindig elmenjünk valahova, hátha megtapasztalhatjuk, amire vágyunk. Történetünkben a samáriai asszony egyébként tovább faggatja Jézust: „Nos, ezt mondd meg: A mi atyáink ezen a hegyen imádták Istent. Ti zsidók azonban azt mondjátok, hogy Jeruzsálemben kell Istent imádni.” Jézus így válaszolt: „Asszony, higgy nekem: eljön az idő, amikor nem ezen a hegyen imádják majd az Istent és nem is Jeruzsálemben … De közel az idő – és már itt is van – amikor sem az nem számít, hol imádod őt, sem az, mások ezért éppen hogy hívnak téged. Istennek csak az számít, hogy ki vagy és hogyan élsz.” Istennel való találkozásunk teljesen helyfüggetlen. Egészen pontosan, nincs az a hely, ahol „Isten jobban ott lenne.” Lényegtelen, hol vagy! Az a lényeg, hogy ki vagy! Az Isten választott lokációja, tartózkodási helye vagy itt a földön! És ezzel egyben attól a folyamatos várakozástól is nyugodtan megszabadulhatunk, hogy „mikor jön már el az idő…?” Hiszen az „idő” már itt is van!
0 Comments
Leave a Reply. |
Andre Rabe: KALANDOK
|