Isten emberré lett és közöttünk lakott. Isten emberré lett. Hiszen a Szeretet Szavának, a Logosnak a célja soha nem az volt, hogy csak egy írott könyv vagy egy intézmény, egy vallás legyen, hanem hogy megtestesüljön, az emberi életben tükröződjön... és mibennünk folytatódjon. Ennek a könyvnek a célja, hogy inspiráljon és lángra gyújtson egy olyan mélységű megértést, amely aztán – természeténél fogva – kiábrázolódik az életünkben: az Ige testté lett! Az inkarnáció (azaz megtestesülés) latin eredetű szó, egyszerűen annyit jelent: testté válik, hús-vér testté lett. Ezzel a gondolattal a bibliában János evangéliumában találkozunk: „És az Ige testté lett…” (János 1:14)
Jézus Krisztusban az Ige, Isten szava, hús-vér testté lett: a valóság megjelent, Isten gondolata emberi testben vált valóra. Isten szavának végcélja az volt, hogy az emberben megjelenve hús-vér testté váljon… De mi ez az „Ige”, ami testté lett? János ugyanitt, az első versben megmondja: ez az Ige, amely kezdetben Istennel volt… sőt, valójában, ez az „Ige”: Isten! Évezredeken keresztül csak pillanatképeket, részleteket jelentett ki Isten a gondolataiból. Az Ószövetségből ismerhetjük a sok-sok prófétát, papot és tudós embert, akik generációkon keresztül megsejtettek, megláthattak valami részt Isten céljából.[1] A legjobb tudósok vettették bele magukat az elmélyült tanulmányokba, hogy összeálljon valami ebből a „kirakósból”. Évezredek Istentől jött kijelentései és komoly tudományos munkák ellenére, ott maradt a misztérium, a titok, mit szem nem látott, fül nem hallott – olyasvalami, ami felülmúlja az emberi képzelőerőt![2] Soha senki emberfiától nem jöhetett ilyen terv, csak Istentől: az örökkévalóság belépne az időbe; a végtelen belépne a korlátozott, fizikai térbe. Isten, emberré lenne! Az Ige, Isten kifejeződése, Isten pontos képviselője – hús-vér testté lett! Ezt ne úgy vegyük, mint egy próbálkozást, hogy Isten emberi testbe bújt, hogy álcázza magát. Nem, ez az örökkévalóságra szóló elköteleződés volt, melyben Isten most és mindörökké összekötötte magát az emberiséggel. Az ő örökkévaló sorsát egybefűzte az ember sorsával. Az elképzelhető legteljesebb értelemben emberré lett, és egy ember marad mindörökre. Az egyedüli Teremtő jött ebbe a világba. Ő az igaz világosság, aki megvilágosít minden embert.[3] Küldetésének célja nem kevesebb volt, mint hogy összetörje az illúzióinkat, napfényre hozva az álságos, valótlan és nem eredeti én-képünket (identitásunkat), amit Tőle elfordulva tettünk magunkévá. Isten megtestesülése felfedi és megmutatja, hogy az igazi énünk, önmagunk, valódi emberi mivoltunk egyedül csak Istennel egységben, vele egybeforrva található meg. Amikor az Ige hús-vér testté lett, amikor Isten emberré lett, akkor a Teremtő és minden ember Eredete lett Jézus Krisztus személyében testté. Jézus – Teljességgel Isten, teljességgel ember Jézus a legteljesebb és legigazabb mértékben képviseli Istent. Nem csak képviseli őt, hanem ő maga Isten. Amit ő mond, Isten mondja; amit ő tesz, Isten teszi. Jézus maga mondta, „ha láttatok engem, láttátok az Atyát.”[4] Pál a 2Kor. 5:19-ben azt írta, hogy Isten volt Krisztusban, amikor a világot magával kibékítette. Isten megtestesülésének a következményei igazán mellbevágóak! Isten úgy lett hús-vér emberré, hogy közben nem szűnt meg Isten lenni. Jézus bátran kijelenti: „Mielőtt Ábrahám volt, ÉN VAGYOK.”[5] Egyúttal az átalakulás, ez az újfajta létezésmód, hogy ember lett, egyáltalán nem frusztrálta Istent. Sőt, a Kol. 1:19-ben azt láthatjuk, hogy mindebben egyenesen tetszését lelte; gyönyörködött benne! A Kol. 2:9 megmutatja, hogy Isten az ő teljességében, önmaga kifejeződését találta meg Jézus Krisztus testében! Az ember „Isten-kompatibilis”; Isten és az ember összeillenek. Számára nem lealacsonyító az emberi test, hogy vágyának megfelelően abban jelentse ki és fejezze ki önmagát. Tudja, hogy létezésünk az ő művészi kifejezésének a gyümölcse, mely kiábrázolja bennünk saját képmását. Jézus Krisztusban, mint emberben jelent meg a legigazabb és legpontosabb visszatükröződése Istennek. „Jézus – Isten személyének ragyogóan fényes és hibátlan kisugárzása. Láthatóvá teszi Isten dicsőségét, elhatározását, és Isten jellemének és egész lényének teljes képét emberi formában mutatja meg.” (Zsidók 1:3 Tükör Biblia) Jézus nem azért jött, hogy egy újabb homályos és nehezen kivehető képet mutasson – hanem, hogy egy teljes és kristálytiszta látást adjon Apánkról, és hozzávaló hasonlóságunkról. Bármi volt is az Ige, míg a megtestesülés előtt Istenben volt, az most emberi formában van.[6] Nem veszített személyiségéből, egyéniségéből vagy kifejezőkészségéből azáltal, hogy emberré lett. Ő még mindig az örökkévaló Ige, Istennel van, arccal Isten felé fordulva, Isten tükörképe, aki maga Isten… és ember. Hogy emberként létezzen, ez volt a terve a kezdetektől fogva. Azt mondhatjuk tehát, hogy Krisztusban Isten önmaga korlátlan kifejeződését adta, és ezzel egyben megmutatta, hogy milyen is ő valójában. Jézus Isten személyének, igazi valójának és természetének a lelepleződése. A szertartásokkal, törvényekkel, ítéletekkel, vádaskodásokkal, kárhoztatással, erőszakos áldozatokkal a háttérben, melyek annyi téves elképzelést eredményeztek Isten karakterével kapcsolatban, most személyesen jelenik meg, hogy tisztázzon minden félreértést. Nem bosszúálló, nem bántódik meg egykönnyen. Sőt, a vele szembeni ellenségeskedésünk legcsúcsán,[7] kész bennünket önmagához békíteni, még amikor halottak voltunk vétkeink, bűneink, az emberi gonoszság és erőszak vakságában.[8] Sokszor írják le fennkölt szavakkal Istent úgy, mint mindenütt jelenlévő, mindentudó és mindenható. Igen ám, de Jézus Krisztusban emberré lévén, egy-egy konkrét földrajzi helyre korlátozza le önmagát; azt is olvassuk, hogy nőtt tudásban és bölcsességben, és hazájában nem tudott sok csodát tenni a hitetlenségük miatt. Annak ellenére tehát, hogy Jézus nem volt többé mindenütt jelenlévő, mindentudó és mindenható, Isten mégis a maga teljességében volt Krisztusban. Miért? Mert Isten mivoltának a szeretet a lényege – és az emberi létezés semmi formában nem egy alacsonyabb rendű kifejeződése az ő szeretetének vagy életének. Isten teljességében megnyilvánult és folyamatosan kifejezi Önmagát, mindenféle korlát nélkül az ember Jézus Krisztusban! Emberi mivoltunk semmiképp sem gátja, hogy Isten egészen és szabadon megmutassa önmagát. Nem frusztrációt jelentesz Istennek, hanem egy lehetőség vagy neki, amelyben él. Benned az ő Élete kifejeződhet. Jézus nem azért jött, hogy megváltoztassa Isten szívét és gondolatait az emberiséggel kapcsolatban. Épp ellenkezőleg. Jézus azért jött, hogy az emberiség szívét és gondolatait változtassa meg, Istennel és az emberiséggel kapcsolatban. Jézus azért jött, hogy felfedje az igazságot, Istenről és rólunk; és ezzel igazzá is tegyen bennünket – az eredeti önmagunkká. „[Isten,] aki megmentett és előzetes határozatának megfelelően szent hívással elhívott bennünket, nem tetteink alapján, hanem kegyelmének következményeképpen, melyet a Felkent Jézusban örök idők előtt adott már nekünk, de csak most tett láthatóvá Megmentőnknek, a Felkent Jézusnak megjelenésén keresztül, ki örömüzenetén át hatálytalanná tette a halált, s megvilágította az életet és a romolhatatlanságot.” (2Tim1:9-10 Csia ford.) Isten gondolata, felőlünk való elhatározása megvolt már, mielőtt az idő elkezdődött volna. A kegyelmet adta nekünk – önmagát adta nekünk, mielőtt megszülettünk volna, mielőtt bármit tehettünk volna azért, hogy ezt kiérdemeljük, vagy ne érdemeljük meg. Még mielőtt bármi esélyt kaptunk volna arra, hogy jó benyomást tegyünk rá, vagy kiábrándítsuk őt magunk felől, már teljesen odavolt értünk: odavolt a hasonmásért, a képmásért, amivel „elpecsételt” bennünket. Az ő szemszögéből nézve, megtaláltattunk, mielőtt elvesztünk volna – megtalált bennünket Krisztusban, mielőtt elvesztett minket Ádámban. Kegyelmet kaptunk, még az ún. „bűnbeesés," a hazugság, hazug identitásunk ördögi köre előtt. Csupán az alkalmas pillanatra, az idő teljességére várt, amikor megjelenhet – amikor láthatóvá teheti, ami mindig is megvolt, a mi megváltásunk valósága Jézus Krisztusban. Gyakran olvashatunk, legfőképp teológiai jellegű könyvekben, az emberi természetről. (Itt érdemes megjegyezni, hogy ez a kifejezés szinte alig van jelen az Írásokban.) Úgyhogy egy kicsit utánanéztem, mit is ért a legtöbb teológus az „ember természetén.” Ez a tényeket, vagy a valóságot jelenti az ember felől! Milyen egyszerű és nagyszerű meghatározás – csak az a baj, hogy sokan az emberről szóló igazságot és valóságot Ádám bűnbeesésében keresik. Pedig egy kicsit még előbb kell kezdenünk, hogy felfedezzük a Teremtés könyve első fejezetét: „Akkor ezt mondta Isten: Alkossunk embert a képmásunkra, hozzánk hasonlóvá (...). Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket." (1 Mózes 1:26-27.) Az emberről szóló igazság és valóság az Istenből indult ki. Az ő természetéből fakadt a mi természetünk. Az ő valósága a lényeg, szubsztancia, amelyből teremtődtünk! Annak a kulcsa, hogy megérthessük az Isten-és-ember-egy-személyben-Krisztusban misztériumot, a következő. Be kell lássuk, hogy pontosan e célból teremtette Isten az embert. Azért teremtett bennünket, hogy egybe legyünk forrva, tökéletesen harmonikus egységben legyünk ővele. Ebben az Isteni tervben nincs konfliktusban az ember természete és Isten természete. Az ember – Isten elképzelése. Ez a „gondolat” Isten fejéből pattant ki. Úgyhogy amikor Isten emberré lett, ez az eredeti, hamisítatlan ember volt, aki Jézus személyében testet öltött: a tökéletes ember (Efézus 4:3). Amit Isten mindig is igazságként tudott az emberiség felől, az most hirtelen berobbant a történelem színpadára. „Az igazi világosság, mely minden embert megvilágít, érkezőben volt már a világba.” (János 1:9 Csia ford.) Ő az a világosság, amely napfényre hozza az igazságot az egész emberiséget illetően, és minden egyes emberre vonatkozóan is. A kijelentés, amit hoz: „kegyelemmel és igazsággal teli.” A tény, hogy Isten emberré tudott válni, teremtésünk tervéről, az eredeti, tökéletes alkotásról tesz bizonyságot. Amikor a kezdetben Isten megformálta az embert, mondván: „legyen a mi képmásunkra, hozzánk hasonlóvá”, akkor nem egy magához képest alacsonyabb rendű teremtményt értett ez alatt, hanem szó szerint azt, amit mondott: az ő visszatükröződését, anyagi formában és emberi alakban. Jézusban ráismerünk Istenre úgy, mint aki csontunkból való csont és testünkből való test. Ez a hasonlatosság az alapja egy olyan bensőséges szeretetnek, melyben nincs semmi szégyellnivaló és nincsenek akadályok az egység útjában.
0 Comments
Leave a Reply. |
Andre Rabe: KALANDOK
|