Részlet Andre Rabe: Kalandok c. könyvéből (5. fejezet Ki vagyok én igazán?) Élénken él bennem az emlék, amikor ez az igazság az értékességemről tapintható kijelentéssé vált számomra. A gyerekeim még kicsik voltak, talán négy- illetve hatévesek lehettek. Akkor már több mint egy éve küzdöttem, hogy megmentsem a vállalkozásomat. De eljött a nap, hogy szembe kellett néznem vele: csődöt mondtam. Kijött a végrehajtó és szinte mindent elvitt. Végül visszakullogtunk a családdal az üres lakásba. Az otthonunkból szinte csupán az ágyak maradtak. A tátongó helységekben minden a csődre emlékeztetett.
Annyira szürreális volt! Lassan sétáltam át korábbi dolgozószobámon. Valami oknál fogva meghagytak ott egy műanyag széket és egy asztalt. Papírok hevertek össze-vissza a padlón. Leültem. Megpróbáltam felfogni a felfoghatatlant… csak azt láttam, hogy mit veszítettem. Messze keményebb volt ez annál, mint hogy elvitték az ingóságaimat: odavolt a nevem. Szégyelltem magamat. Odavoltak az álmaim a vállalkozást illetően. De a legrosszabb az volt, hogy családfőként kudarcot vallottam. Ahogy a helyzet komolysága mindinkább lenyomott, sötét depresszió érzése töltötte be a szobát. Akkor jött be a feleségem, Mary-Anne, és megölelt. Szavai megleptek: „Én hiszek benned”, mondta. Ezután ki is ment, mert érezte, egyedül akarok maradni. Váratlanul Isten szelleme megengedte, hogy lássam a láthatatlan valóságot. A depresszió nem csupán egy súlyos érzés volt, hanem szinte egy személyiség, aki fojtogat. A depresszió hangja, szellemisége nem csak addig megy el, hogy rosszul érezd magad: a halálodat akarja. Gondolataim össze-vissza cikáztak, de a „démonikus" gondolataim suttogása közepette is, meghallottam az Atya halk, nyugodt, ismerős hangját, és abban a pillanatban tudtam, hogy mit kell tennem. Leültem. Fogtam egy papírt és tollat, hátradőltem a széken. Mintha ott állna mellettem valaki és gonosz várakozással leselkedne a vállam felett. Szinte éreztem a késztetést, hogy írjam már le a lehangoló, hazug sutyorgásokat. De volt bennem egy másik, sokkal tisztább hang is, és én arra figyeltem. Írni kezdtem: „Látom a jövőnket, és az gyönyörű fényes …” Isten szelleme emelkedett bennem és olyan magaslatokba emelt, amiről nem is gondoltam volna, hogy lehetséges. Prófétálni kezdtem a családom jövőjéről. Egy olyan helyzetben, ahol a legvalószínűtlenebb, hogy az ember lelkesedni tudjon, felfedeztem a lelkesedés forrását magamban. Erre a forrásra nem hatottak a külső tényezők. Felfedeztem magamban az örömöt, ami nem kötődött semmilyen külső körülményhez. Szinte magam előtt láttam a depresszió hangjának megdöbbenését és iszonyát, mert míg azt hitte, hogy kétségbeejtő állapotban vagyok, fordult a kocka. Mire ezt végiggondoltam, már ott sem volt. Kinyitottam a Bibliámat a Zsidó 10:34 –nél: „…és vagyonotok elrablását is örömmel fogadtátok, mivel tudtátok, hogy nektek értékesebb és maradandóbb kincsetek van.” Aznap rájöttem, hogy van bennem egy olyan fantasztikusan fontos érték, ami alkalmas rá, hogy a szívemben minden örömöm forrása legyen. Megtaláltam, amiről Pál így beszél: „annak titka, hogy minden körülmények között elégedett legyek.” (Filippi 4:11) Meghatározó élmény volt, amikor a körülöttem zajló dolgok helyett befelé kezdtem figyelni. Nem engedtem olyan irányba szétáradni a gondolataimat, hogy mi hiányzik, mit vesztettem, és mi az, amit nem tudok. Nem ezekre néztem. Szándékosan azon kezdtem elmélkedni, hogy az univerzum Teremtője az én édesapám. Én az ő gyermeke vagyok. És a mindenség teremtője engem értékesebbnek tart minden anyagi dolognál. Azon kezdtem gondolkodni, amim van, és amit tudok… És hamarosan el is kezdődött a helyreállásunk. Bár ennek a történetnek vidám és elképesztően szép a vége, most nem ez a lényeg, ennél sokkal többről van szó. Az lenne a fontos, hogy meglássuk, Isten milyen szívesen válik minden körülményünk között megváltónkká és szabadítónkká. Ha megrablottakká lettünk, annak közepette mindig gazdagon kárpótol is. Következtetés: Ne engedd semmilyen eseménynek, legyen az siker vagy bukás, hogy meghatározzon téged. Vedd észre, hogy Isten teljes valóját a te életedbe fektette. Semmilyen élettapasztalat nem elég nagy ahhoz, hogy megtaláld az igazi éned – te a végtelen Isten képe és hasonmása vagy, emberi alakban.
0 Comments
Leave a Reply. |
Andre Rabe: KALANDOK
|