Részlet Andre Rabe: Kalandok c. könyvéből Elég nyilvánvaló, hogy Pál apostolnak leginkább a "szerelem" szóval jellemezhető kapcsolata Krisztussal, egész életén át egyre intenzívebbé vált. Ha abban az időrendi sorrendben olvassuk el leveleit, ahogy azok íródtak, észrevesszük, hogy kinyilatkoztatásai Krisztusról mind mélyebbre és mélyebbre hatolnak. Írásainak középpontja soha nem változik, sőt, egyre tisztábban és tisztábban látja, hogy mit jelent az, hogy Krisztusba minden belefoglaltatott. Nézzük csak meg az első élményeit Jézussal, majd azt, hogy a vele kapcsolatos tapasztalatai hogyan fejlődtek tovább. „Utazás közben történt, hogy amikor közeledett Damaszkuszhoz, a mennyből hirtelen fény villámlotta körül. Erre a földre bukott és hangot hallott, amely így szólt hozzá: „Saul, Saul, miért üldözöl engem?” „Ki vagy, Uram?” – kérdezte, mire ő így felet: „Én vagyok Jézus, akit üldözöl. De most már kelj fel, menj be a városba, s ott majd megmondják neked, mit kell tenned.” A vele együtt utazó férfiak némán állottak; hallották ugyan a hangot, de senkit sem láttak. Saul felkelt a földről, ám amikor felnyitotta szemét, semmit sem látott, úgyhogy kézenfogva vezették be Damaszkuszba. Három napig nem látott, nem evett és nem ivott.” (Apcsel 9:3-9 Csia)
Egy, a korinthusi hívőknek írt levelében, Pál további betekintést nyújt ebbe az élményébe. „Isten ugyanis, aki ezt mondta: 'Sötétségből világosság ragyogjon fel', Ő gyújtott világosságot szívünkben, hogy felragyogjon előttünk Isten dicsőségének ismerete Krisztus arcán." (2Korinthus 4:6 Új ford.) Ugyanúgy, ahogy a teremtésnél Isten kezdeményez, így a mi Istennel való találkozásunknál is Ő kezdeményez. A nekünk kinyilatkoztatott Jézus Krisztus – ajándék Istentől. Ő adta, mert azt gondolta, Jézusra van igazán szükségünk. Olyan sok hangsúlyt fektettünk az emberi döntésre, hogy valaki Krisztus mellett dönt; hogy valaki hitét veti Krisztusba; hogy az ember bűnbánatot tart és hasonlók. Ám itt egy olyan példa áll előttünk, amikor Isten kezdeményez, hogy kinyilvánítsa önmagát az embernek, esetünkben Pálnak. Pál felelete Jézus kezdeményezésére adott válasz volt. Nem volt szüksége Pálnak sem tanításra, sem bűnbánatra, sem arra, hogy hogyan is kell hitre jutni, vagy hogyan hozzunk minőségi döntést. A megfelelő válaszhoz Pálnak csak a találkozásra volt szüksége: a kinyilatkoztatásra, hogy felismerje, hogy kicsoda valójában Jézus. Ha a mi evangélium-hirdetésünk ismét Krisztusból indul ki, ha bízunk benne, hogy Isten képes megmutatni önmagát, akkor őszinte Pál-fordulásokat, megtéréseket (pontosabban: az eredetihez visszafordulásokat, visszatéréseket) fogunk megtapasztalni, akárcsak Saul-Pál esetében. A metanoia-felébredés nem népszerű keresztény formulák eredménye, hanem egy spontán válasz “a Krisztus arcáról sugárzó fényre”. Sajnos a természetes következményről, hogy valaki meglátta Jézust, áthelyeződött a figyelmünk arra, hogy vajon milyen körülmények között láthatjuk meg Jézust. Pedig nincs semmiféle feltétel vagy körülmény, aminek meg kellene felelned azért, hogy Isten megmutassa magát neked. Egyszerűen csak válaszolhatsz az ő kezdeményezésére. Ézsaiás merészen mondja: ’"Megtaláltak engem, akik nem kerestek. Láthatóvá tettem magamat azoknak, akik utánam nem tudakozódtak" (Róma 10:20) „Megkereshettek, akik nem kérdeztek, megtalálhattak, akik nem kerestek. ’Itt vagyok, lássatok meg!’ mondtam a népnek, amely nem hívta segítségül nevemet.” (Ézsaiás 65:1) Isten kész arra, hogy megmutassa önmagát még azoknak is, akik egyáltalán nem keresik őt! Emlékszem egy gyönyörű dalra, „a legritkább kincs vagy Te, mégis oly könnyű téged megtalálni”. Pál mélyebb betekintést nyújt nekünk a Galatákhoz írt levelében: „Mikor azonban az, aki engem anyám méhétől különválasztott, és kegyelmével elhívott, helyesnek látta, hogy Fiát leleplezze bennem…” (Galata 1:15-16, Csia) Mennyire másképp fogalmaz itt Pál, mint a mi mai „bizonyságtételeink”. Nem azt mondja: „Amikor döntöttem Krisztus mellett, akkor Ő…” vagy „amikor bűnbánatra jutottam, akkor Isten...”. Nem, nála a sorrend ennek pont a fordítottja! Így kezdi: „amikor Isten helyesnek látta, hogy Fiát leleplezze bennem”. Isten kezdeményezésével kezdi, és Pál a válaszát még csak nem is úgy mutatja be, mint valami tudatos döntést – csak úgy említi, mint egy következményt. (Óvakodjunk attól, hogy a következményt tegyük az előfeltétellé.) Az evangélium, aki egy személy, a megtestesült örömüzenet: hogy Isten már lerombolt, „a földdel tett egyenlővé" minden lehetséges ember-emelte akadályt önmaga és az ember között. A valóságban nincs „távolság" Isten és ember között. Ezt az üzenetet testesíti meg Jézus. Jézus Krisztusban magához ölelte az emberiséget. A bizalmunknak, a hitünknek ez az alapja. Ezzel nem kerül le a hangsúly a hit viszonzott válaszáról; sőt, még nagyobb nyomatékot kap. Ebben a könyvben is ugyanezt a hangsúlyt találod: nem különösebben emelem ki, hogy az embernek pontosan miképpen kéne reagálnia, vagy hogy miért fontos az ember közreműködése; egyszerűen azért, mert vannak ennél sokkal fontosabb igazságok is. Isten kezdeményező akciója: mit tett attól fogva, mielőtt mi még a világra jöttünk volna... erre összpontosít ez a könyv. Nyilván értékes a mi válaszunk is, de tényként fogadom el, hogy ez teljesen spontán és természetes, ha Krisztus megnyilvánult! Egyáltalán nem abban bízom, hogy sikerül megfelelő módon megragadnom szavakkal egy-egy szellemi kinyilatkoztatást, hanem abban, hogy Isten meg tudja és meg akarja mutatni magát Neked. Így aztán a szavaimmal egy irányba célzok, hogy kinyissam az ablakot: Krisztusra, aki önmaga is egy ablak – Istenre, önmagadra, hogy kicsoda az ember valójában, a valóságra. Hiszen ha valaki tanácstalan, hogyan is reagáljon Krisztusra, akkor ebben az emberben nincs szó még arról, hogy felragyogott neki Krisztus! Csak élettelen vallások követőinek kell tanítani, hogy hogyan is viselkedjenek – valódi találkozás, szembesülés esetén erre nincs szükség. Ha Krisztus élő személyét ismerjük meg, oda nem kell művi protokoll. A Jézus Krisztus arcán a sugárzó világosság, ez volt az, ami Pált megvakította. Milyen érdekes, hogy ugyanez a Pál mondja: „Nem a látható dolgokat tartjuk szem előtt, hanem a láthatatlanokra figyelünk. Ugyanis, ami látható, az hamar elmúlik, ami pedig láthatatlan, az örökké megmarad.” (2Kor 4:18 Egyszerű ford.) Testi vakságának három napjában, ami Isten fiával való találkozását követte, Pál olyan mértékben kezdett tisztán látni, amit legvadabb álmában sem várt volna. Isten elkezdte felfedni tulajdon Fiát őbenne. Egy olyan valósággal szembesült saját bensőjében, melynek nagysága mindent meghaladt, amivel a külvilágban találkozott. Később így írt: „Úgyhogy mi mostantól fogva senkit nem ismerünk test szerint: ha ismertük is Krisztust test szerint, most már őt sem így ismerjük.” (2Kor 5:16 Új ford.) A testi vakságnak ez az ideje nyilvánvalóan olyan időszakká lett számára, melyben egy szellemi valóságot kezdett látni Istennel és az emberrel kapcsolatban. Ez a titok rejtve marad mindazok előtt, akik nem tudják, hogy a végtelen bensőnkből lehet az elrejtett kinyilatkoztatást a felszínre hozni.
0 Comments
Leave a Reply. |
Andre Rabe: KALANDOK
|