Jézus beszélgetése követőivel János evangéliumában így folytatódik: “Miért nem értitek, amit mondok? Mert nem fogadjátok el az én tanításomat. Az ördögi gondolkodásmód [szó szerint: diabolos, szétdobáló, hamisan vádaskodó, kárhoztató, gonosz szellemiség] a ti atyátok; ti pedig örömmel teszitek meg azt, amit ő kíván. Ő kezdettől fogva gyilkos volt, és soha nem állt az igazság oldalán, mert nincs is benne semmi igazság. Amikor hazudik, akkor mutatja meg, hogy valójában kicsoda, mert ő hazug, és a hazugság atyja.” (János 8:43-44) A Parafrázis Tükör Biblia Jézus ezen szavait így fordítja: „A bukott gondolkodásmód gyermekei vagytok. Ezeknek az ördögi gyökereiteknek a vágyait teljesítitek be. Ez, a hazugságnak bedőlő „bukott gondolkodásmód” – mely nem ismeri el Isten képét és hasonlatosságát az emberben – ez öli meg az embert kezdetektől fogva." (János 8:44 Tükör Biblia) Az emberi gonoszság valódi forrása, ha hazugságot hiszünk afelől, hogy milyen Isten és hogy kik vagyunk mi valójában emberek; ez ad tudtunk ellenére megkötözöttséget. Ami az embereket erőszakhoz (szenvedéshez), sőt Isten nevében történő gyilkossághoz vezeti, az a "hiányérzetből", félelemből és a vádaskodás szelleméből fakadó gondolkodásmód – az ördög. Az ördög, görögül diabolos; héber megfelelője: a sátán. Az ördögiség szelleme, hangja, ez a torzult vágy vezérli még azokat is, akik Jézus követőjének mondták magukat. Mint mindannyian, ők is, olyan szándékok vonzásában élünk, melyek forrását nem ismerjük fel. Ezek a „tanítványok” a vádaskodás és kárhoztatás mintáját követik és mintázzák maguk is; a vádlót, ismertebb nevén az ördögöt “testesítik meg”.
Vegyük észre, hogy Jézus nem azt mondja, hogy az ördög, a sátán eredetileg egy gyönyörű és tökéletes angyal volt, aki később felfuvalkodott és fellázadt. Nem. Jézus nem vesz részt az emberi erőfeszítéseinkben, hogy a gonoszságot varázslatos történeteinkkel fátyolozzuk el. Kiteszi pőrén elénk az igazságot. A gonoszság: emberi gonoszság. “Kezdettől fogva gyilkos volt és soha köze sem volt az igazsághoz, mert nincsen benne semmi igazság.” Tudattalan téves feltevéseink és azok tudatos erőszakos következményei: az alapok, melyre társadalmainkat felépítettük. Jézus minden figyelme arra irányul, hogy megfossza az ördög mitikus alakját a ráaggatott hiedelmeinktől, és kitárja a tényt: a mezítelen hazugság és erőszak az, ami a gonosz középpontjában áll. Ez a szellemiség – ennek “hatalmasságai és fejedelemségei” – hamarosan mind össze is fognak majd, hogy Jézust megsemmisítsék. A mimetikus ciklus, az ember visszatükröző képességének teljes folyamata feltárul. Meglátszik a tudattalan vakság, mely kezdettől fogva az emberi közösségek “szövetének” része: a minták, amelyeket követünk, és a vágyak, melyek mintáink forrását adják és így saját vágyainkká is lesznek. Meglátszanak mindazok a konfliktusok és frusztrációk is, melyeket, hogy feloldjunk, tudattalanul a saját gonoszságunkat (hitetlenségünket valódi önmagunkban) másokra vetítjük. Jézus halála is a minta része Hogyan értelmezte Jézus a saját, küszöbön álló halálát, a gonoszság – kezdettől fogva gyilkos – természetének fényében? “Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert megtisztítjátok a pohár és a tál külsejét, belül pedig tele van rablásvággyal és féktelenséggel. Vak farizeus, tisztítsd meg először a pohár és a tál belsejét, hogy azután a külseje is tiszta legyen! Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert hasonlók vagytok a meszelt sírokhoz, amelyek kívülről szépnek látszanak, de belül tele vannak halottak csontjaival és mindenféle tisztátalansággal. Így kívülről ti is igaznak látszotok az emberek szemében, de belül tele vagytok képmutatással és törvényszegéssel. Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert síremlékeket emeltek a prófétáknak, és felékesítitek az igazak sírköveit, és ezt mondjátok: Ha atyáink idejében éltünk volna, nem vettünk volna részt velük a próféták vérének kiontásában. Így magatok ellen tanúskodtok azzal, hogy fiai vagytok a próféták gyilkosainak. Éljetek csak ti is atyáitok mértéke szerint! Kígyók, viperák fajzata! Hogyan menekülhetnétek meg a gyehennával sújtó ítélettől? Ezért íme, küldök hozzátok prófétákat, bölcseket és írástudókat: egyeseket közülük megöltök és keresztre feszítetek majd, másokat megkorbácsoltok zsinagógáitokban, és városról városra üldöztök, hogy rátok szálljon minden igaz vér, amelyet kiontottak a földön, az igaz Ábel vérétől Zakariásnak, a Barakiás fiának véréig, akit a templom és az áldozati oltár között gyilkoltatok meg. Bizony, mondom néktek: mindez megtörténik ezzel a nemzedékkel." (Máté 23:25-36 MBT ford.) Ebben a részben Jézus saját halálát nem tartja “egyedinek” és nem helyezi piedesztálra; önmaga szerint saját halála is a kollektív gyilkosságok hosszú listáját bővíti. Jézus azt mondja, hogy amikor megölik majd őt is, halála egy létező minta része lesz, és abba az ősi történetfolyamba illeszkedik, amelyben ártatlanokat áldoznak be a magukat “igaznak” tartók. Az áldozatok sírjait már a múltban is később feldíszítették és “kifehérítették,” sőt, a későbbi generációkban tiszteletnek örvendnek. A szentként tisztelt sírok azonban az erőszak és gyilkosságok szörnyűségét rejtik. Milyen egyértelmű kép az áldozati rendszerről, amelyről azt meséljük, hogy a közösség érdekében történik. Kifehérítettük ezeket a sírokat szent történeteinkkel és mítoszainkkal, díszes nyelvezettel, mely elfedi a szörnyű valóságot. Ártatlanok vérére építettük közösségeinket, s ehhez utólag önigazolást keresünk. Ennek kultúr-szocio-vallástörténetét részletesen taglalom a VÁGY c. könyvemben. Azokban a ritka pillanatokban, amikor felismerjük, hogy mennyire igazságtalan a társadalmunk és hogy áldozataink ártatlanok, elhatárolódunk azoktól, akik „civilizációnkat” építették, mondván: „ha őseink napjaiban éltünk volna, mi nem vettünk volna részt velük a vérontásban.” És így képmutatók maradunk, soha nem ismerjük fel saját gonoszságunk forrását. A gonosz nem csak más helyen, csak más időben van jelen. A gonosz nem csak a többi embert érinti. A konfliktus tovább fokozódik A mimetikus ciklus, a visszatükrözés ördögi köre egyre intenzívebbé válik Jézus „földi” életének utolsó hetében. A „Nagyhét” közeledtére, egyre több ember vonódott be a konfliktusba. A vádaskodások száma nő és Jézust életét mind többen követelik. A feszültség eléri a forráspontot. „Ekkor sokan hittek benne azok közül a zsidók közül, akik elmentek Máriához és látták, amit Jézus tett [feltámasztotta a négy napja elhunyt Lázárt]. Némelyek pedig közülük elmentek a farizeusokhoz, és elmondták nekik, miket tett Jézus. Összehívták tehát a főpapok és a farizeusok a nagytanácsot, és így szóltak: "Mit tegyünk? Ez az ember ugyanis sok jelt tesz. Ha egyszerűen csak hagyjuk őt, mindenki hisz majd benne, aztán jönnek a rómaiak, és elveszik tőlünk a helyet is, a népet is." Egyikük pedig, Kajafás, aki főpap volt abban az esztendőben, ezt mondta nekik: "Ti nem értetek semmit. Azt sem veszitek fontolóra: jobb nektek, hogy egyetlen ember haljon meg a népért, semhogy az egész nép elvesszen." Mindezt pedig nem magától mondta, hanem mivel főpap volt abban az esztendőben, megjövendölte, hogy Jézus meg fog halni a népért; és nem is csak a népért, hanem azért is, hogy Isten szétszóródott gyermekeit egybegyűjtse. Attól a naptól fogva egyetértettek abban, hogy megölik őt.” (Jn 11:45-53) Úgy tűnik, hogy a tanács tagjai egy ideig még tétováztak az eltérő vélemények között. Nincs egyértelmű módszer a válság kezelésére. A szándékok összevisszaságában egyszerre Kajafás ad világosságot és iránymutatást. A közösség megőrzése érdekében Jézusnak meg kell halnia. Vegyük észre, hogy míg mítoszaink elrejtik az áldozati rendszer mögött rejlő okokat, az evangéliumok egyenesen kiemelik azt. Hogy az áldozat éppen bűnös vagy ártatlan, lényegtelenné válik, mert a fő cél a status quo, az adott hatalmi állapot fenntartása. Megszületett a döntés; a megoldás végigvitele már csak idő kérdése. Hatalmas tömegek érkeztek Jeruzsálembe a zsidó húsvét, a Páska ünnepére. A római katonaság feszült készültségben áll. Ünnepeken láttak már tömeges erőszakot. Rengeteg pletyka terjedt el Jézusról, és sokan vágyakoznak rá, hogy találkozzanak vele... de vajon ilyen feszültségek közepette eljön-e? „Másnap, amikor az ünnepre érkező nagy sokaság meghallotta, hogy Jézus Jeruzsálembe jön, pálmaágakat fogtak, kivonultak a fogadására, és így kiáltottak: "Hozsánna! Áldott, aki az Úr nevében jön, az Izráel Királya!" (…) A farizeusok pedig így szóltak egymáshoz: "Látjátok, hogy semmit sem tudtok elérni: íme, a világ őt követi!" (János 12:12-19 MBT) Ha Jézus szándékában állt volna egy erőszakos forradalom elindítása, ebben az őt ünneplő szituációban minden lehetősége meglett volna rá. Jézus sokat imádkozott és gondolkozott azon, miként tölti be „az Ember Fia” hivatását. Ahogy gyűlik a tömeg és csak fokozódik a feszültség, ő már tudja, melyik utat fogja járni. Mindaddig, amíg a tömegek nem egyesülnek egyakaratú masszává, a feszültség csak tovább növekszik a sokaságon belül. Az evangéliumok megmutatják nekünk, ahogyan egy mimetikus válságban az összes résztvevő egy irányba halad, hogy végül egyetlen akaraton legyenek. A folyamat részeként repedések jelennek meg Jézus saját tanítványai között is. Júdás megállapodást köt a főpapokkal és elkezdi keresni a lehetőséget Jézus elárulására. (Máté evangéliuma 26:16) Péter mindeközben ezt a bátor kijelentést teszi: "Uram! (…) Az életemet adom érted!" Jézus így válaszolt: "Az életedet adod énértem? Bizony, bizony, mondom néked, mire a kakas megszólal, háromszor tagadsz meg engem." (János evangéliuma 13:37-38) Még a Jézushoz legközelebb álló barátai sem immunisak a tömeg hatása, a nyájszellem alól, amely mindenkit bevonz a torz mimetikus (egymást visszatükröző) ciklusba: adott esetben a hazugság és félelem erőszakos ördögi körébe. Péter a nap végére már esküdözni kezd, amikor meghallja Jézus nevét, és még azt is letagadja, hogy ismeri őt. Ezeknek a történeteknek nem az a célja, hogy pszichológiai betekintést nyújtsanak nekünk az egyének lelki világába, hanem hogy megmutassák, hogy kivétel nélkül mindannyiunkat elsöpörhet a tömeghatás – hogy mennyire jellemző, hogy a megfélemlítés hatásának engedelmeskedünk. Ennek az egész helyzetnek ellentmondása: hogy a jóságos és ártatlan ember, Jézus, tudatosan az igazságtalan, hazug, áruló és gyilkos csőcselék kezébe adja magát… ez szinte elviselhetetlen. Ez lehet az oka annak, hogy gyakran figyelmen kívül is hagyjuk ezt az egész feszülő és utálatos, kibírhatatlan ellentmondást a történetben. A keresztről úgy beszélünk, mint Isten terve és célja! De arról is olyan módon, hogy vakok maradjunk a cselekvő gonosz erőket illetően, ahogy az emberek igazságtalanul vádolták, elárulták és végül szívtelenül meggyilkolták Jézust. Az emberi gonoszság lesz a következménye annak a torz (a hiányérzet hazugságán alapuló) visszatükröző mimetikus ciklusnak, mely teljesen átszövi a társadalmainkat. A visszatükrözés ciklusairól is bőven és részletesen írok VÁGY c. könyvemben. Most legyen itt a mimézis – azaz visszatükrözés – jelenségéről annyi elég, hogy a kételkedés, bizalmatlanság és félelem, hogy “nem vagyok elég, nem vagyok elég jó, hiányt szenvedek, Isten valamit visszatart tőlem” érzései, melyeket olyan szemléletesen ír le a Teremtés könyvének harmadik fejezete az ún. „bűnbeesésről”: mindezek következményeként torzul Isten hasonmása az emberben. Ha nem látjuk meg teljességében Isten képét és hasonlatosságát önmagunkban, ha nem látjuk meg Isten bennünk gyönyörködő szemében tükröződő önmagunkat, és az embert általában, akkor nem leszünk „önmagunk”. Ha nem Istent magát tükrözzük vissza, hanem saját félelmeinket vetítjük Istenképünkre és az emberekre, akkor ezt a torz Istent és torz embert tükrözzük, és magunk is torzzá válunk. Ezzel indul be a rivalizálás és az emberi gonoszság ördögi ciklusa, mely idővel erőszakot, halált szül. A Lukács 11:44-ben Jézus az írástudókat és a képmutató farizeusokat jelöletlen sírokhoz hasonlítja, amelyek felett az emberek felismerés nélkül járkálnak át. Fogalmunk sincs társadalmaink alapjairól. A megváltó erőszak mítosza továbbra sem vitatott. Elhisszük, hogy mivel az erőszakosan elért „békesség, helyreállt rend” (ami valaki vagy valakik feláldozásával járt) levezette és elcsitította az indulatokat, és a káosz helyén „nyugalmat” teremtett, ezért az erőszak jogos és helyénvaló volt. Jézus azt tárja fel, ami rejtve volt civilizációink megalapítása óta. Azért jön, hogy újramesélje történeteinket, és minden olyan pillanatban elgondolkodtató szünetet tartson, amikor megpróbáljuk eltussolni az igazságot. Azért meséli újra a történeteinket, hogy felszínre kerülhessen a valóság, ami közösségeinkben és az egyes emberi életekben valójában történik. Jézus megértése a zsidó és a bibliai kontextusban nagyon is helyénvaló, de létezik Jézusról egy még sokkal tágabb, egyetemes kontextus is. Most beszéljünk rólad. Mi a helyzet veled? Kezded úgy találni, hogy Jézus egy olyan folyamatot tárt fel, ami minden emberi közösségben és minden emberi kapcsolatban jelen van? Mindarra, amit e könyvben leírok, szeretném, ha úgy gondolnál, hogy Jézus egy kinyilatkoztatás volt. Jézus egy üzenet megtestesítője. Jézus nem egy tranzakció tárgya, nem egy – Isten és az emberiség közötti – „csere” tárgya. Jézus egy megtestesült kinyilatkoztatás. Te hogy látod? Mi volt a jelentősége annak, hogy Jézus belépett az emberiség történetébe, és életében maga is végigment ezen a történeten, de nem a szokványos módon megélve azt?
0 Comments
Leave a Reply. |
Andre Rabe: KALANDOK
|