A videó magyar szövege: itt elolvashatod. Szépség... Gyakran a legjobb leírás róla, hogy szavak nélküli csoda.
Mind felismerjük a szépséget, mivel valahogy visszhangra talál bennünk. A szépség nem valami, amit csupán szemlélünk... hanem valami, amibe belépünk, aminek részesévé válunk. Lerombolja a közönyünket és odavonzz ahhoz, amit követni érdemes. A szépség felébreszti a vágyat és ez az, ami élővé tesz minket. Minél inkább megpróbáljuk figyelmen kívül hagyni, annál inkább elveszítjük magunkat és létezésünk értelmét. Mind felismerhetjük a szépséget ezen a tájképen. Mégis tudjuk, hogy nem számít, mennyire szép ez a táj: nincs egyetlen olyan tájkép, mely befogná mindazt, ami a szépség maga. A szépség soha nem merülhet ki bármilyen meghatározásban, képben, formában. A szépséget nem lehet vezérelni; de tartózkodástól mentesen adja magát barátságban. Soha nem lehet kontrollálni; de folyamatosan hív minket, hogy részesüljünk az ő saját valóságában. A szépség nem vonható bármilyen meghatározás korlátai alá; mégis folytonosan adja magát bárkinek, aki egyszerűen felkészült arra, hogy le legyen nyűgözve általa. Ez a bámulatos pillanat, ez a szavak nélküli pillanat, lélegzet nélküli pillanat az, ahogy megismerjük a szépséget a legteljesebben. Egyik barátom fogta a kislányát, hogy elvigye az első nagy kirándulására. Nagy követelményű túra volt egy fiatal gyermeknek – két órás út – de a vízesés ígérete és az új területek felfedezésének izgalma: úgy tűnt, ez mind, amire szükség volt, hogy erőt adjon neki erre a kalandra. Végül elérték a végcélt és micsoda látvány várt rájuk! Egy fenséges vízesés teljes dicsőségében... egyszerűen elakadt tőle a lélegzetük.. A mennydörgő hangok lenyűgözőek voltak. Egyik pillanatban a kislány belenyúlt a táskájába, kivette a vizes palackját, kiürítette a tartalmát és lassan odament a vízesés aljához, hogy feltöltse újra teljesen. Majd a palackot gondosan lezárta és visszatette a táskájába. A délutánt azzal töltötték, hogy élvezték a vízesést és a pikniket. Hazafelé nagy izgalommal tervezgették, hogy anyut és a család többi tagját is elhozzák, hogy élvezzék ők is ezt a gyönyörű élményt. Mikor végül hazaértek, a gyerek hívta az anyukáját. Hatalmas izgatottsággal fogta a vizes palackot és mindenkit csendre intett. Kinyitotta… de izgalma csalódottságra fordult. Az apjára nézett és azt mondta: „De apu, te hallottad!” Az apa ekkor értette meg, hogy mi is történik. Elmagyarázta neki, hogy a vízesés zúgását nem lehet befogni! Mikor kiveszed a vízesést a környezetéből, elveszíti a zúgását. A kislány nyilvánvalóan őszinte volt, amikor megkísérelte befogni azt a pillanatot...hogy megőrizze a szépségnek ezt az élményét, azért, hogy egyszerűen megoszthassa másokkal is. Mi nem ugyanilyenek vagyunk? De vannak dolgok, amiket nem lehetséges befogni, teljességükben megragadni. Istennek és a szépségnek nagyon sok közös vonása van. Isten kevésbé olyan, mint egy állítás, amit hinni kell (muszáj hinni) és inkább olyan, mint a szépség, mellyel szerelembe eshetünk. És mint a szépség, Isten soha nem fogható be semmilyen meghatározással, semmilyen állítással, semmilyen szöveggel vagy nyelvezettel. Isten soha nem veti alá magát a mi róla való megértésünknek. Mivel Ő nincs alávetve semmifajta kontrollnak. Mégis tartózkodás nélkül adja Önmagát bárkinek, aki egyszerűen kész arra, hogy lenyűgözve legyen általa. Amint találkozunk ezzel a meglepő szeretet-ajándékkal, tudjuk, hogy ez az élmény sokkal valóbb, sokkal igazabb, mint bármilyen kísérlet, hogy meghatározzuk azt. Isten és koncepciók Istenről: ez a kettő nem ugyanaz. És Isten Önmagát jelenti ki, nem pedig koncepciókat Önmagáról. Amíg ez a különbség nem tiszta, nagyon könnyen a mi koncepciónk, képünk, elképzelésünk Istenről: egy elvonatkoztatott bálvánnyá lesz. Nem másként, mint a kislány kis palackja, mellyel megpróbálta befogni a morajló vízesést. Mi meg akarjuk osztani a pillanatot, meg akarjuk osztani ezt az inspirációt másokkal, de két különböző út van, amerre mehetünk. A mi elképzelésünk Istenről: vagy bálványokká válhat vagy ikonokká. Mi a különbség egy bálvány és egy ikon között? Nos, a korai időkben, az emberek megpróbálták megőrizni a futó pillanatot és ezért a művészethez, festéshez, szobrászathoz folyamodtunk. Bálványok váltak azokból a jelentésekből, melyekkel megpróbáltuk befogni az istenit. És megmaradt bennük az elferdítés. A valóságban a bálványok fogták be a mi látásunkat az isteniről, csupán a mi elképzelésünket ábrázolták; mégis azt tettetik, mintha Istent magát fogták volna be, Őt képviselnék. Milyen nehéz is ez, hogy szavainkkal pontosan leírjuk ezt a szépséget anélkül, hogy azt színlelnénk, hogy befogtuk, teljességében meg is ragadtuk azt. Amikor a mi elképzelésünk Istenről, vagyis mikor bizonygatjuk, hogy például a mi magyarázatunk a szentírásból az, ami megragadta Isten arcát magát... ez az, amikor a mi elképzeléseink bálványokká válnak. Ez azt jelenti, hogy hagyjunk el minden kísérletet, hogy leírjuk Istent? Csak legyünk csendben és tapasztaljuk meg ezt a titkos, misztikus egységet? Egyáltalán nem! Ha egyszer felismerjük ezt a benne rejlő veszélyt, felfedezhetjük mégis egy teljes mértékben több és értékesebb módját a szavaink használatának. Mikor szavaink inspirálnak másokat, hogy menjenek és tapasztalják meg a szépséget, hogy kicsoda és micsoda Isten, akkor a szavaink a legnagyobb elhivatásukra találnak. A nyelv megtalálja legnagyobb beteljesedését, mikor szimbolizálja a szépséget; de megtalálja legnagyobb elferdülését is, mikor kijelenti hogy ő bizony megragadta azt. A bálványok azt állítják magukról, hogy birtokba vettek valamit. Az ikonok csak szimbolizálnak, túlmutatnak önmagukon. Nagyon hasonlóan, mint az ikonok a számítógépünk képernyőjén. Rájuk klikkelhetünk, hogy megnyissunk egy alkalmazást, ami belépést ad az információhoz, ami sokkal nagyobb, mint maga az ikon. Hasonlóan: mikor szavaink önmagukon túlmutatnak, mikor az elképzeléseink önmagukon túlmutatnak, inspirálnak: akkor a szépség ikonjaivá válnak. A 2Korintus 3:18 beszél erről az eseményről, melyben szemléljük Krisztust, mint egy tükörben. Bálványok termelődnek mikor visszahúzódunk az inspiráció pillanatától oly gyorsan; mikor az első futó pillanatnál hátrahúzódunk és elkezdjük meghatározni ezt az élményt. A másik oldalon viszont az ikonok, fejlődnek, mikor nem húzódunk vissza, hanem folyamatosan látjuk, folytonosan szemléljük és nézzük, amíg fel nem fedezünk egy másik tekintetet, mely sokkal erősebben miránk fókuszál . Az ikonok ezt a másik tekintetet képviselik, Valakiét, Akit nem fogtunk be. Ezt a tekintetet, mely mögött végtelenül több van, mint amit mi megláttunk. Látod a találkozásnak ezt a helyét? Többé nem vagyunk csak azzal elfoglalva, amit mi látunk, hanem el vagyunk ragadtatva attól, amit Ő lát bennünk. És így a mi arcunk átváltozik ennek a láthatatlan tekintetnek a látható tükrévé. Tudtad, hogy Jézus a láthatatlan Isten ikonjának hívatik (Kol 1:15)? Jézus nem azért jött, hogy kimerítse a kijelentést arról, hogy kicsoda és micsoda az Isten, hanem Ő a bevezetés abba a valaha is kitárulkozó kijelentésnek és örök megtapasztalásnak, ami nagyobb, mint mi magunk. Ha Jézus az önkijelentése Istennek, akkor Ő a vége a mi elképzelésünknek Istenről. Ő az ikon, mely eltávolítja a bálványainkat, a mi absztrakt teóriáinkat, mellyel megpróbáljuk meghatározni a végtelent és korlátozni a korlátlant. Jézus legelőször is nem azért jött, hogy megerősítse a hited Istenben, hanem hogy ateistává tegyen abban az istenben, amit te kreáltál saját magad. Azért jön, hogy mindannak, amit hiszel, és amellyel Istent a saját megértésed alá vetetted, véget vessen. Csak ilyenformán – amikor a mi ideáink és hitünk teljesen összeomlik – válik lehetővé, hogy találkozzunk az Istennel, aki meghaladja minden saját Istenről való ideánkat. Ezért van, hogy oly sok egyházatya és misztikus mondott valami hasonlót ehhez: Megtapasztalni Istent annyi, mint megtapasztalni a teljes és abszolút kudarcát a saját értelmednek és intellektusodnak. Ez nem azt jelenti, hogy lemondjunk arról, hogy az elménk keresse Őt. A csend, ami legjobban leírja Istent, az nem az üresség csendje, hanem az ámulat afölött a szuperbőség fölött, ami Őróla csak elmondható. A találkozásnak ez a helye az, amikor lehetővé válik, hogy a végtelen Isten folyamatosan megragadhassa a mi elképzeléseinket és túlvigye saját korlátain. És így a mi elképzelésünk: Isten megtapasztalásának végtelen ikonja legyen, túl bármilyen definíción. Énekek Éneke 2:14 mondja: „Én galambom, a kősziklának hasadékiban, a magas kőszálnak rejtekében, mutasd meg nekem a te arcodat, hadd halljam a te szódat; mert a te szód gyönyörűséges, és a te tekinteted ékes!” Érzékeled? Isten vonzz téged, hogy találkozz vele, túl bármilyen előre meghatározott elváráson. Ha csalódtál Istenben, talán amiben csalódtál, az csupán a te elképzelésed volt Istenről. De Isten kész, hogy meglepjen téged. Ő kész hogy lenyűgözzön téged egy szépséggel, aminek részese vagy. És kérhetem én is tőled ezt, ezzel az evangéliummal kapcsolatban? Hirdessünk az embereknek többet. Bevezethetjük őket többe, mint a mi elképzelésünk Istenről? Túlmutathatunk saját teóriáinkon és ideáinkon és bemutathatjuk őket az Annak, aki imádja őket... Akinek a dicsősége kifejeződik az arcukon. „Én vagyok az izgalom a lényedben a megfoghatatlan szépség azontúl és az űr aközött Nem pangó végcél vagyok nem egy korlátozott állítás vagy egy meghatározott elképzelés hanem az ösvény, az élő sztori, a végtelen elbeszélés én vagyok ami történik mikor felismered a titkot a zenében a csend, a hang, az eljövő fokozódó erő én vagyok a távolság ajándéka a jelenlét tudatossága megfoghatatlan és önátadó kitérő és elárasztó Nem dolog vagyok a minden végtelen lehetősége én vagyok aki vágyom rád habár nem szükségem van rád”
0 Comments
Leave a Reply. |
Andre Rabe magyar nyelven is elérhető videói
Írd meg a véleményed a bejegyzések végén a narancsszínű "Add Comment"-re kattintva! Köszönjük! Tetszenek a videók? Olvasd el Andre könyveit!
Oszd meg a videót a Facebookon!
Archives
March 2016
Categories
All
|